Michael Haneke közvetlen kapcsolata a filmmel (azon túl, hogy forgatókönyvírója és rendezője): hogy fiatal korában maga is zongorista akart lenni. A művészi felmenőkkel rendelkező osztrák szerző maga is egészen kis korától áhítozott a színpadi sikerre, egy olyan sikerre, ami szüleit is elvonzotta mellőle gyermekévei alatt. Így történt, hogy Michael nevelése javarészt a nagynénjére maradt.
Haneke nem az érzelmességéről, sokkal inkább az emberi lélektan boncolgatásáról híres, de lehetséges az is, ezúttal saját zeneszeretete vezette el a történethez, ezen belül a zongorához. Talán a zongora az a hangszer, mely a legtöbb érzelmet képes kifejezni, s olyan széles skálákon lehet vele mozogni, mint szeretet-gyűlölet, piano-fortissimo.
A film
Bár maga a film egy adaptáció Elfriede Jelinek[1] regénye nyomán, Haneke több mint tíz évet várt a forgatással. A német-lengyel-francia-osztrák koprodukcióban készült mű főszereplőjének a francia tragikát Isabelle Huppert-et, anyját alakító mellékszereplőként pedig Annie Girardot-ot kérte fel, ezzel is biztosítva a modernista filmekre jellemző „mozibarátságot”. Számos kategóriában zsebelte be a díjakat Cannesban, jelöléseket az Európai Filmakadémiától, valamint a Cézár díjat a legjobb női mellékszereplőért.
Hatalmas fesztivál sikere ellenére, Hanekéhez méltó módon megtekintése csak erős idegzetűeknek ajánlott. A zongoratanárnő nem a klasszikus értelemben vett romantikus lányregény (bár a melodráma műfajába sorolható), sokkal inkább mélylélektani pszicho thriller, pszicho horror.
Erika a zongoratanárnő
Bár Isabelle Huppert-et sokan kitűnő játékáért dicsérték a szakértők, a film nézése közben sokkal inkább az tűnik fel mennyire merev, kifejezéstelen, üres, középkorú szeplős arca. Ennek az ürességnek meg van a maga haszna, leginkább az, hogy afféle Picassóként értelmezhető: a néző ugyanis azt lát bele, amit akar. És talán ez is Haneke célja: hogy kivetíthessük rá a saját gondolatainkat, mint egy üres vászonra az aktuális jelenet által megkövetelt lelkiállapotunkat. Garantálja a folyamatos frusztráltság, kavargó hangulatok és a kényelmetlen zavarba esés érzését. Az a mazochista lelki elferdültség, anya komplexus, folyamatos szeretet-gyűlölet harc, ami Erikát jellemzi, a legtöbb ember, akár az ifjú Walter számára visszataszító lehet, mégis tudni szeretnénk „kigyógyul-e” belőle. Hinni szeretnénk, hogy elsimulnak a dolgok, igaz azt is tudjuk nem fűzhető hozzá sok remény. A 2001-ben 46 éves színésznő már-már ijesztően hiteles képet fest a legnagyobb lelki nyomorokat megélő és megtestesítő zongoratanárnő szerepében, aki úgy tűnik sosem tanult meg szeretni, szeretve lenni. Apja, mint a tanárnő által oly sokra tartott Schumann fokozatosan megőrült, végül elmegyógyintézetben meghalt. Erika beteges viszonya anyjával, mély mazochista szexuális beállítottsága, férfiakra jellemzőbb kukkolási hajlama, mely miatt még visszataszítóbbnak érzi magát, teljesen megfertőzik életét, s mikor szembetalálkozik a nagy lehetőséggel az igazi konvencionális szerelemre már képtelen befogadni azt.
Még életének legtisztább pontját, a zenét is bemocskolja, mikor különös kegyetlenséggel kínozza tanítványait mind lelki, mind fizikai szinten. Gondoljunk csak a kis tanítványlány féltékenységből kabátzsebébe rejtett, törött üvegcserepekre, melyek a sikeres koncert után szétroncsolják annak jobb kezét. A lány zokogó anyját egyetlen mondattal intézi el, mégpedig, hogy úgyis ráfér a balkezes gyakorlás… Ám ugyanilyen fájdalmakat okoz Erika önön magának is. Az életét uraló és tönkretevő zongora a beteljesületlen vágyak szimbóluma s a tanárnő érzéseinek tolmácsgépe. Pianótól fortissimóig, a játékostól a gunyorosig. Görcsös ragaszkodás vagy merev távolságtartás: minden fekete vagy fehér a világában éppúgy, mint a zongora billentyűi… Bár tanítványai játékán folyton a tempót, átmenetet kéri számon, ő legfeljebb zongorázás közben képes betartani azt.
Modernista film
A kezdető képsorokon miután szokatlan módon egy gyors szituáció és karakterábrázolással nyitunk (anya-lánya viszony) csak különböző zongorázó kezeket látunk eltérő, mégis semmit mondó komolyzenei darabokat játszva a fekete-fehér billentyűkön. Egy tanítvány, egy darab, majd hirtelen csend és fekete képernyőn a főcím, később a stáblista egy részlete. Újabb tanítvány, újabb darab, újabb vágás. Éles csend, figyelemfelkeltő vágások. Ez a beállítás (kezek a billentyűkön) többször felbukkan a film során fokozva az elidegenedés érzetét. Haneke jellemzően mindig egy személytelen nyitóképpel (testrészlet vagy az anyagi jóllétet szimbolizáló autó) indít. Filmjének szereplői sokszor maguk is kellékek az elanyagiasodott világban. Szintén Hanekei jellemző a televízió, mint a medializáció kelléke időről időre történő megjelenítése. Jelen esetben, az anya folyton tévézik, állandó a háttérzümmögés a lakásban, leszámítva az esti, ágyban játszódó jeleneteket, ahol kínos a csend, két mondat közt. Sokszor az anya egyszerűen csak lusta kikapcsolni a készüléket, ugyanakkor egyértelmű a nézőnek, hogy ez csupán pótcselekvés, mint megannyi családnál a való életben. De ennek az asszonynak nincs élete és folyton azt hajtogatja lányának (Hanekétől egy újabb pofon a társadalomnak): „én mindent feláldoztam érted”. Olcsó kibúvó és tökéletes eszköz Erika lelkivilágának mardosó bűntudattal és önbizalomhiánnyal való megtetézésére… Az anyát mintha csak a tévé és a lánya koncertjei kötnék össze a valósággal. Ugyanakkor semmi „világi” dolgot pl.: egy szép új ruhát vagy a fiatal fiút, Waltert nem tűri meg a lakásban. A fogyasztói társadalom elleni kritika jelenete mikor az anya elkezdi kihajigálni lánya szép ruháit a szekrényből, vagy a fogadáson dőzsölnek a svédasztal adta lehetőségekben, de cserébe drága hangszerek magasztalását kell hallgatnia, vagy mikor a plázában rajtakapja a tanárnő a diákját amint pornóújságot nézeget. A valóban sötét dolgok, azonban mindig sötétben (este) történnek, előbújtatva a gyerekes ösztönlényt, aki ragaszkodik, követel, birtokol. Bár minden jelenet valósághűen ábrázol, tulajdonképpen mélyen megbúvó lelki folyamatok szimbóluma is lehet.
A film közepe felé a felvételi vizsga képsorai kezdik meg igazán érzékeltetni nyomasztóan izgalmas hatásukat, mikor is minden Walter által játszott darab közben, ügyes vágásoknak köszönhetően egyre inkább „belemászunk” Erika arcába, fejébe, lelkébe… Valahol itt lesz még mélyebb az eddig is fokozódó lélektani dráma. A beszűkült lehetőségek szöges ellentétbe állítása a valós érzelmekkel, elfojtott vágyakkal. Az utolsó jelenetben nehéz eldönteni kit kéne sajnálni: az anyát, aki durván bezártak; Erikát , aki megkapta amire vágyott, megerőszakolták, bár nem így képzelte; vagy Waltert, aki rossz időben, rossz helyen, rossz nőbe szeretett bele s valójában nem képes élvezettel felvenni a neki szánt szerepet…
A rendező stílusa és annak hatásai
A Haneke filmek sajátos közös jellemvonása az erőszak, hol fizikai vagy ami rosszabb lelki síkon. Tettleges bántalmazás esetében a rendező legtöbbször a néző fantáziájára bízza a dolgot, hiszen az erőszak elkövetése mindig képen kívül történik, azonban valós időben halljuk a hangokat, ill. látunk kép részleteket, a vérfoltokat, zúzódást, holttestet. A Funny games-ben Haneke még egy olyan morális határt is képes átlépni, ami a filmvilágban is tabunak számít: ez a gyerekgyilkosság. A zongoratanárnőben nincs gyilkossági jelenet, de pont azért mert az meghozná a nézőben a megkönnyebbülés érzését. Annál több a szex jelenet, azonban nemi szervet sosem látunk. Az erotikus jeleneteknél pedig vagy nem látjuk a főhős arcát vagy teljes ürességet tapasztalunk („Picasso hatás”). A különböző díszletek mögüli beállítások, érdekes képkivágatok miatt mégis megmarad a kukkolás kellemetlen érzete. S mivel ezen jelenetek egyike sem romantikus, sokkal inkább mazochista fűtöttségű, egy idő után a nézőre ragad a mazochizmus érzése, ami ellen önkéntelenül is fellázad, ha nem olyan típus. Ez a Hanekei provokáció, mely sajátos önreflexiót vált ki. A rendező követeli nézőjétől, hogy dolgoztassa meg az agyát és folyamatosan kérdéseken törje a fejét. Pl: Miért alszik egy ágyban az anya a 40 éves lányával, mikor a lánynak van saját szobája s abban egy saját fekhely? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tucatjai merülnek fel. Michael Haneke művei mindenkor magas művészetet képviselnek még a népszerűség árán is. Ezzel a hozzáállással bár sztárokat alkalmaz (becsalogatván így a nézőket a moziba) mégis felborítja a hollywoodi sémát. A hollywoodi műfaji filmekre jellemző történet és karakterfejlődés tipikusan csak szórakoztatásra szolgál, a filmek vége legtöbbször kiszámítható és lezáró jellegű. Haneke azonban ügyesen használja fel mind a műfaji, mind a szerzői filmek sajátosságait, kényesen ügyelve az arányokra, hogy a film még fogyasztható legyen, de semmiképp se lehessen az olcsó szórakoztatás skatulyájába bedugni. A zongoratanárnő, Haneke talán legismertebb műve, a melodráma műfaj erős jellegzetességeit viseli magán, hiszen beteljesületlen szerelemről és szenvedélyről is szól a maga keserédes módján, de mindezt a rendező kemény szerzői motívumaival minden nézőre ható társadalomkritikává alakítja át. Felhívja a figyelmet a fogyasztói társadalom, a sokáig tabunak számító szexuális beállítottság, és a családon belüli erőszak problémáira is. A klasszikus hollywoodi mozikkal ellentétben A zongoratanárnő lezáratlan marad, kételyeket és kérdéseket hagyva maga után. A válaszok nem lelhetőek meg egyértelműen, de nem is ez a cél, hanem felrázni az arra fogékony nézőt csipkerózsika álmából, hogy a világ nem csak az ő saját szegmenséből áll, ilyen is van és tessék végre gondolkodni, netán változtatni.
színes, magyarul beszélő, német-lengyel-francia-osztrák zenés dráma, 126 perc, 2001
rendező: Michael Haneke
író: Elfriede Jelinek
forgatókönyvíró: Michael Haneke
zeneszerző: Francis Haines
operatőr: Christian Berger
jelmeztervező: Annette Beaufays
producer: Veit Heiduschka
vágó: Nadine Muse, Monika Willi
szereplő(k):
Isabelle Huppert (Erika Kohut)
Annie Girardot (Anya)
Benoît Magimel (Walter Klemmer)
Susanne Lothar (Schober kisasszony)
Udo Samel (Dr. Blonskij)
Anna Sigalevitch (Anna Schober)
Cornelia Köndgen (Mme Blonskij)
Díjak és jelölések:
Cannes (2001) - Legjobb színésznő - drámai kategória: Isabelle Huppert
Cannes (2001) - Legjobb színész - drámai kategória: Benoît Magimel
Cannes (2001) - Zsűri Nagydíja: Michael Haneke
Cézár-díj (2002) - Legjobb női mellékszereplő: Annie Girardot
Európai Filmakadémia (2001) - Legjobb színésznő - drámai kategória: Annie Girardot
BAFTA-díj (2002) - Legjobb idegennyelvű film jelölés: Michael Haneke, Veit Heiduschka
Cannes (2001) - Arany Pálma jelölés: Annie Girardot
Cézár-díj (2002) - Legjobb női alakítás jelölés: Isabelle Huppert
Európai Filmakadémia (2001) - Legjobb film jelölés: Veit Heiduschka
Európai Filmakadémia (2001) - Legjobb rendező jelölés: Michael Haneke
Európai Filmakadémia (2001) - Legjobb férfi alakítás jelölés: Benoît Magimel
Európai Filmakadémia (2001) - Legjobb forgatókönyv jelölés: Michael Haneke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése