Mi a feminizmus? Miért alkalmas a Mona Lisa mosolya (2003) című film feminista szemléletű elemzésre? Megfelelő volt-e a választás a főbb szerepekre? Kiknek szól és elér-e valami hatást a nézőknél? Ezekre a kérdésekre szerettem volna válaszokat találni vizsgálódásaim során.
A feminizmus és hogyan kapcsolódik a választott filmhez?
A feminizmus egy politikai eredetű irányzat, mely alapvetően két hullámban nyilvánult meg: előbbi a franciaországi suffragette mozgalomhoz kapcsolható, utóbbi a 1960-as évek USA-ból kiinduló női egyenjogúság kivívásához. Ez a film a második hullámhoz kapcsolható, s remekül alkalmas a férfi-nő társadalmi szerepek bemutatására, a nő és nő közötti különbségek feltárására, megtalálható benne, mind a tisztán feminista és antifeminista jellemek, így képes megszólítani e mozi valamennyi nézőjét, mert a végén meghagyja a választás lehetőségét.
A stáb, avagy a férfi szemszög
Már az első képkockákról kiderül, hogy egy hollywoodi mainstream filmet fogunk látni, ugyanis szinte a főcím után, unalmas és lassú stáb feliratok helyett, pergőn belekezd a történetbe egy kedves, narratív női hang. A forgatókönyvet Lawrence Konner* és Mark Rosenthal* írta, a filmet Mike Nevell* rendezte, tehát mindenképp „férfi beállításból”, nézőpontból láthatjuk a történetet. Az ő témával kapcsolatos gondolataik, elképzeléseik tükröződnek vissza a filmről, noha a látványtervező egy hölgy, Jane Musky* volt, aki véleményem szerint sokat tehetett a nőiesebb vizuális hatásért. Érdekes kontrasztot nyújtanak a történettel a vége főcím alatt pergő képsorok, melyek kifejezetten antifeminista hatást keltenek, ilyenek: a pelenkázó verseny, a szépségverseny, a fűző és különböző 50-es évekbeli háziasszonyoknak szánt reklámok vagy épp a sematikus kirakati babákra emlékeztető vízi balett képei. Vajon ez a történet lezárásának szerves részét képezi vagy pedig egy burkolt fricska a férfi alkotóktól?
*Forrás a stábtagokról: http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=57727&i_city_id=3372&i_county_id=-1 2010-05-06
Színésznők és karaktereik, avagy a női szemszög
A nők narratív szerepe egyáltalán nem, pusztán a vizuális élvezetben merül ki, aktív, gondolkodó, mi több cselekvő lányok vezetik végig a film fonalát. A pillanatnyi szubjektív kamerafelvételek is ezt igazolják, bár kétségkívül csak a szereplők egy-egy rápillantásáról beszélhetünk. Mind a 110 percet szinte csak női szereplők uralják, a férfiak háttérbe szorulnak, még sincs ettől olyan érzésünk, hogy ez valamiféle 100 zsebkendős, unalmas sztori lesz. A célközönség láthatóan nem csupán a tinilányok vagy háziasszonyok gyülekezete volt. A színésznők ugyanis egytől egyig gondosan ki lettek válogatva az adott szerepre. Többek közt Julia Robert, Kirsten Dunst és Julia Stiles bemutatásában különféle nőtípusokat ismerhetünk meg, de a kategorizálás ellenére mindegyik okoz számunkra egy kis meglepetést a film során, így többszörösen igazzá válik a klisé: „nem minden az, aminek látszik”.
Julia Roberts, a ma már 42 éves amerikai színésznő alakítja a főszereplő Katherine Watsont, tanárnőt. Julia gyermekkorában állatorvos, később újságíró szeretett volna lenni, végül bátyja Eric hatására próbálta ki a filmezést. Legtöbbször romantikus komédiákban szerepelt, de mindig olyan nőt alakított, aki önálló és független, gondolkodó ember, sohasem csupán üres cicababa. Bár az amerikai álomnak megfelelően filmjeiben leginkább a szerelem megtalálása és elnyerése volt a fő cél, az utóbbi években, gyakran voltak ettől eltérő szerepei is pl: Erin Bronkovich, Katherine Watson, vagy Kate a limonádé hangulatú Valentin nap c. filmből. Utóbbi bár mellékszerep, ha önmagában nézzük erős karakter: az egyedülálló anya, aki a sereggel együtt elment szolgálni a hazát, mégis az eltávozását arra szánja, hogy több tíz órát repüléssel töltve hazautazzon a 6 éves fiához egy jóéjtpuszira. … Amikor a Mona Lisa mosolya első képkockáit meglátjuk a régi, kattogó írógépen kívül még semmi nem utal arra, hogy ez egy 50-es évekbeli film lesz. Julia alakja szinte a megszokott képet adja róla: hosszú, vörösesbarna haja, semmit mondó öltözete, a vonatablakán át révedező tekintete egyelőre csak őt magát és az ismerős arc megnyugtató tudatát nyújtja nekünk. (Hiszen, ha egy neves sztárt látunk, hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy jó lesz a mozi, mert a filmkultúra ezt nevelte belénk, vagy mi, a közönség sajátmagunkba?! ) Mindenesetre mikor Katherine megérkezik az állomásra, s később a Wesley leányiskolába, a környezetből, mások öltözékéből már tisztán látszik, hogy bizony visszaugrottunk fél évszázadot az időben és Katherine alakja pont azért volt megnyugtatóan ismerős számunkra, hogy elősegítse bennünk azt az érzést, bizony ez a nő fog változást hozni a helyiek életébe. Ez sosem titkolt szándéka volt és azért jelentkezett tanítónőnek a Wesleybe, amely köztudottan akkor az ország legokosabb lányait nevelte (pl.: egy évre előre tudták a teljes művészettörténet tananyagot), mert részese akart lenni a nők öntudatra ébredésének, karrierépítésének, s szilárdan hitt abban, hogy nem csak feleségként, háziasszonyként lehet teljes, boldog életet élni.
Maga a tanévnyitó ceremónia is ezt sejtette:
Igazgatónő (kapun belül): - Ki kopogtat a tudás ajtaján?
Joan, a diák (kapun kívül): - Az örök nő!
Igazgatónő: - Mit kívánsz?
Joan: - Hogy kemény munkával csiszolva szellemem, életem a tudásnak szenteljem!
Igazgatónő: - Úgy légy üdvözölve, s a nők, kik készek követni téged, beléphetnek! Ezennel megnyitottnak nyilvánítom a tanévet.
S azzal, a hatalmas nyitott kapukon át beözönlik a több száz diáklány a csarnokba. Akárhogy is nézzük ez a monumentális jelenet igen erősen feminista hatást kelt: a nő, aki minden porcikájában nő, a tudásra, az élethosszig tartó tanulásra, ezáltal munkára és társadalmi egyenlőségre áhítozik. De ezt a mozzanatot tekinthetnénk akár hitchcocki altatásnak is, hiszen később kiderül, hogy az iskola valójában feleség nevelde, mely nem azért ad ennyi tudást a lányoknak, hogy önállóbak lehessenek, hanem, hogy minél jobban támogathassák férjük karrierjét. A legtöbb lány, szülők vagy iskola által belénevelt álma a házasság és egy kétszintes ház. Ez szinte kiábrándítólag hat ránk, mai nőkre. Az ötvenes években különösen Amerikában az volt a tendencia, hogy bár a hölgyek remekül helytálltak a férfiasabb szakmákban a II. világháború alatt, annak végeztével a „hazatérő” hímtársadalom vissza akarta parancsolni többségüket „valódi” helyükre, a tűzhely és a gyerekek mellé. Erről ad kitűnő összképet a már említett összeállítás a film végén. Ez azonban mai szemmel elég degradálónak tűnik. Hiszen amit akkor még csak ízlelgettek, napjainkban már szilárdan kijelenthetjük: a nő, ha maga akarja, nagyon is alkalmas arra, hogy egyszerre több fronton helytálljon (lsd. munka, tanulás, háztartás, gyereknevelés stb.) Azokat a lányokat akkor azonban még visszatartották saját félelmeik, minden áron szerettek volna megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Pl.: Nancy Abbey, a lakótárs a foteljában ülve, kétségbeesett tekintettel így felelt, mikor Katherine táncolni hívta: „itt érzem jól magam”. Ez persze hazugság volt. Magányosan, a tévé vetélkedőt nézve töltötte az estéket, de legfőképp nem akarta felrúgni, azt az illendőségi szabályt, hogy hétköznap este nyolc után otthon kell tartózkodni…
Jellemfejlődések
Betty: „nem minden az, aminek látszik”
A történet főhőse természetesen Katherine, aki újfajta tanítási módszereivel változást visz a Wesley iskola életébe, ő maga azonban nem különösebben változik, leszámítva talán azt, hogy még pontosabban tudja mit
akar az élettől illetve mit nem.* Továbbá a történet végére megérti, van olyan nő, aki esze és tudása ellenére önszántából, valóban „csak” a feleség szerepére áhítozik: ez Joan. Ő az a diák, aki a film elején a ceremónia egyik szereplője, s bár felveszik a Yale egyetem jogi karára (ami azért nagy szó, mert az időben csupán évi öt nőt vettek fel!), a lány mégis inkább a házaséletet választja a karrier helyett/mellet. Boldoggá teszi az a tudat, hogy felvették és képes lenne végig csinálni, ez azonban bőven elég neki. Joan ellentéte barátnője Betty, aki neveltetése révén teljes erőből ágál mindenféle feminista megmozdulás ellen legyen az fogamzásgátlás, szabad (házasság előtti) szerelem vagy női egyenjogúság/karrier. Az ő karaktere fejlődik legtöbbet, miután egy rosszul sikerült kényszerházasságból kilépve ráébred, sokkal többet szeretne az élettől, mint egy hűtlen férj vagy egy ürességtől kongó, díszletszerű ház. Mintaszerűnek tűnő ám hazug életére akkor döbben rá igazán, mikor a Leonardo DaVinci Mona Lisa képén mereng, s felteszi magának a kérdést: vajon a mosolya mögött boldog-e minden nő? Természetesen a mosoly is gyakran álarc, ami hozzátartozik a társadalmi szerepvállaláshoz. Ezt a maszkot veti le Betty, mikor őrjöngő dühkitörés közepette „lekurvázza” barátnőjét Giselle-t, aki (számunkra meglepő fordulattal) ahelyett, hogy felpofozná, együtt érzően megöleli a lányt. A negyedik diák Connie pedig mindannyiuk közt, a dundi, csúnyácska lány szerepére kárhoztatva rácáfol arra, hogy a „jó nő” egyenlő a jó „vizuális élménnyel”. Vannak persze menthetetlen karakterek ilyen a kedves, bár kissé merev lakótárs, a vénlány Nancy és Betty anyának nem nevezhető, sznob anyja, aki pl.: képes volt az összetört, megcsalt és esőben megázott, hazatérő lányának azt mondani, hogy nem alhat a „régi” otthonában, s menjen haza, tűrjön, mosolyogjon, és ne merészeljen elválni. Az anya tulajdonképp maga az 50-es évekbeli amerikai társadalom megszemélyesítője, akit a film végén szimbolikusan Betty el is hagy, hiszen Gisellel New Yorkba költözik.
akar az élettől illetve mit nem.* Továbbá a történet végére megérti, van olyan nő, aki esze és tudása ellenére önszántából, valóban „csak” a feleség szerepére áhítozik: ez Joan. Ő az a diák, aki a film elején a ceremónia egyik szereplője, s bár felveszik a Yale egyetem jogi karára (ami azért nagy szó, mert az időben csupán évi öt nőt vettek fel!), a lány mégis inkább a házaséletet választja a karrier helyett/mellet. Boldoggá teszi az a tudat, hogy felvették és képes lenne végig csinálni, ez azonban bőven elég neki. Joan ellentéte barátnője Betty, aki neveltetése révén teljes erőből ágál mindenféle feminista megmozdulás ellen legyen az fogamzásgátlás, szabad (házasság előtti) szerelem vagy női egyenjogúság/karrier. Az ő karaktere fejlődik legtöbbet, miután egy rosszul sikerült kényszerházasságból kilépve ráébred, sokkal többet szeretne az élettől, mint egy hűtlen férj vagy egy ürességtől kongó, díszletszerű ház. Mintaszerűnek tűnő ám hazug életére akkor döbben rá igazán, mikor a Leonardo DaVinci Mona Lisa képén mereng, s felteszi magának a kérdést: vajon a mosolya mögött boldog-e minden nő? Természetesen a mosoly is gyakran álarc, ami hozzátartozik a társadalmi szerepvállaláshoz. Ezt a maszkot veti le Betty, mikor őrjöngő dühkitörés közepette „lekurvázza” barátnőjét Giselle-t, aki (számunkra meglepő fordulattal) ahelyett, hogy felpofozná, együtt érzően megöleli a lányt. A negyedik diák Connie pedig mindannyiuk közt, a dundi, csúnyácska lány szerepére kárhoztatva rácáfol arra, hogy a „jó nő” egyenlő a jó „vizuális élménnyel”. Vannak persze menthetetlen karakterek ilyen a kedves, bár kissé merev lakótárs, a vénlány Nancy és Betty anyának nem nevezhető, sznob anyja, aki pl.: képes volt az összetört, megcsalt és esőben megázott, hazatérő lányának azt mondani, hogy nem alhat a „régi” otthonában, s menjen haza, tűrjön, mosolyogjon, és ne merészeljen elválni. Az anya tulajdonképp maga az 50-es évekbeli amerikai társadalom megszemélyesítője, akit a film végén szimbolikusan Betty el is hagy, hiszen Gisellel New Yorkba költözik.
* Érdekesség, hogy maga Julia Roberts a forgatás előtt már számtalan kapcsolaton és két házasságon is túl volt. Folyton kereste az igazi szerelmet és mellette építette felfelé ívelő karrierjét. Julia folyton figyelemre és szeretetre vágyott, talán ez vitte őt a filmszakma irányába. A forgatás előtt alig egy évvel kötötte össze életét mostani és vélhetőleg utolsó férjével, akivel már három közös gyermekük van. Ezzel a lélektani háttérrel és az Erin Bronkovichért kapott Oscar-díjjal a kezében tökéletesen alkalmas volt a szabályok közt vívódó, haladó szellemű tanárnő eljátszására.
A film hatása
Az önállóság és különbözőség gyönyörű szimbóluma még az a rész is, amikor az összes tanuló a Van Gogh instant festőkészlettel a saját egyedi stílusában megfesti a Napraforgók c. képét emlékül tanítójuknak. Majd a zárójelenetben a négy lány és diáktársaik egyenként, szabad akaratuk jelképeként biciklin követik a taxival távozó Katherine-t. Mindenki a saját tempójában és saját döntéséből követi egy darabig a hősnő útját. Katartikus, megható befejezés, még sem szomorú. A mozi után az a kellemes érzésünk támad, hogy valójában sikerült mindenkihez szólni, anélkül, hogy bárkit megsértett volna. A háziasszonyokat sem alacsonyította le és a karrierista nőket sem magasztalta fel, mivel a reflektorfényben mindvégig az önálló gondolkodás és a szabad akarat eszméje állt, s hogy is gondolhatnánk egyiket vagy másikat alacsonyabb rendűnek, ha az ember lánya maga választhatja meg társadalmi szerepvállalását?
A film egy olyan korban (2003) született, amikor már képesek az emberek elvetni azt a sztereotípiát, hogy a feministák a férfiak helyét elfoglalni vágyó, szőrös lábú (többségében) leszbikus, hímgyűlölő nők. Azok az emberi problémák melyeket, említ a film, mind a mai napig aktuálisak, ezért is érezhetjük olyan közel magunkhoz a történetet. Árnyaltságával, gazdag érzelem világával, emberi és pergő eseményeivel képes megragadni a nézők figyelmét, ezáltal is egy újabb lépést téve a feminizmus mélyebb megértése és elfogadása felé.
színes, magyarul beszélő, amerikai romantikus vígjáték, 117 perc, 2003 
Dolby Digital
rendező: Mike Newell
forgatókönyvíró: Lawrence Konner, Mark Rosenthal
operatőr: Anastas N. Michos
díszlettervező: Susan Bode
jelmeztervező: Michael Dennison
zene: Rachel Portman
producer: Elaine Goldsmith-Thomas, Paul Schiff, Deborah Schindler
látványtervező: Jane Musky
vágó: Mick Audsley
szereplő(k):
Julia Roberts (Katherine Watson)
Marcia Gay Harden (Nancy Abbey)
Kirsten Dunst (Betty Warren)
Julia Stiles (Joan Brandwyn)
Dominic West (Bill Dunbar)
Maggie Gyllenhaal (Giselle Levy)
Juliet Stevenson (Amanda Armstrong)
Dolby Digital
rendező: Mike Newell
forgatókönyvíró: Lawrence Konner, Mark Rosenthal
operatőr: Anastas N. Michos
díszlettervező: Susan Bode
jelmeztervező: Michael Dennison
zene: Rachel Portman
producer: Elaine Goldsmith-Thomas, Paul Schiff, Deborah Schindler
látványtervező: Jane Musky
vágó: Mick Audsley
szereplő(k):
Julia Roberts (Katherine Watson)
Marcia Gay Harden (Nancy Abbey)
Kirsten Dunst (Betty Warren)
Julia Stiles (Joan Brandwyn)
Dominic West (Bill Dunbar)
Maggie Gyllenhaal (Giselle Levy)
Juliet Stevenson (Amanda Armstrong)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése