Bár úgy gondolom a videomegosztó portálok többségét nem kell reklámozni, mégis ha az ember jól körülnéz, a sokféle címen duplikált zenei klippek és vicces, állatos meg Home-videók közt, ráakadhat olyan gyöngyszemekre is, mint a Validation (Érvényesítés). A nevelő célzattal készült negyedórás kisfilm, azonban sokkal több, mint átlagos Youtube-ra töltött társai.
A 2007-es minimozi főszereplője Hugh Newman (TJ Thyne) a szakállas, bohókás külsejű, fiatal srác, aki munkaidejében parkoló kártyákat érvényesít, s mindemellett egy-egy jól irányzott, pozitív megerősítéssel mosolyra fakasztja a hétköznapokba belefásult, elismerésre vágyó embereket. Különleges „képességének” hamar híre megy, s az emberek hamarosan hosszú sorokban kígyóznak, hogy érvényesítsék a kártyájukat (vagy inkább az életüket?). A pecsételős fiú karrierje töretlenül ível felfelé, egészen addig, amíg nem találkozik Victoriával az igazolványkép fotóssal, aki keményen rászól: „NO SMILING”.
A fiú ekkor fejébe veszi, hogy bármi áron megmosolyogtatja a komoly,s érthetetlen okokból merev lányt… Mi Victoria titka (és itt nem a Victoria Secretre gondolok :) ) valamint sikerül-e Hughnak megnevettetni szíve választottját vagy maga is búskomorságba zuhan?... Kiderül, ha pl.: egy szendvicset majszolva rászánjuk az ebédidőnk egy részét, s végig nézzük ezt a minimozit… Higgyétek el megéri, mert nem csak a film struktúrája, látványvilága, összeszedettsége csodálatos, hanem játszi könnyedséggel fogadjuk be - akár egy normál hosszúságú mozi esetében – az alkotás üzenetét: " A mosoly egy olyan görbe, amely mindent kiegyenesít."
A szinte összes sikersorozatban: C.S.I.-ban, 24-ben, és számos mozifilmben szereplő TJ Thyne számára igazi jutalomjáték volt a „mosolyfiú” szerepe. A másik főszereplő Vicki Davis szintén olyan híres szériákból jött, mint a Dr. House, vagy a Helyszínelők, profin alakítja a vidámság kerülő fotóst. Kurt Kuenne filmrendező a dokumentalizmus és a fantázia világában mozog jól, utóbbira bizonyíték a Validation.
Fekete-fehér, feliratos, amerikai rövidfilm, vígjáték, 17 perc, 2007
Rendező: Kurt Kuenne
Forgatókönyvíró: Kurt Kuenne
Szereplők: TJ Thyne, Vicki Davis
A film kategóriájában számos fesztiválon díjat nyert:
Winner - Best Narrative Short, Cleveland Int'l Film Festival, Winner - Jury Award, Gen Art Chicago Film Festival, Winner - Audience Award, Hawaii Int'l Film Festival, Winner - Best Short Comedy, Breckenridge Festival of Film, Winner - Crystal Heart Award, Best Short Film & Audience Award, Heartland Film Festival, Winner - Christopher & Dana Reeve Audience Award, Williamstown Film Festival, Winner - Best Comedy, Dam Short Film Festival, Winner - Best Short Film, Sedona Int'l Film Festival.
üzletszerű kéjelgés mérföldnyi távolságra áll tőlem." (M. Leigh)
Mike Leigh odafigyel arra, hogy színészei se többnek, se kevesebbnek ne tűnjenek a vásznon, mint amit a szerep megkövetel. A hétköznapi hatás kedvéért a karakterekkel „egykorú” művészeket kér fel, így lesz hiteles Poppy is, akit nem egy flegma kezdő, tini, de nem is egy érettebb negyvenes nő játszik, hanem egy valóban harmincas nő, Sally Hawkins. Bár az egész lány egy nagy mosolygás a filmben, mégis számtalan árnyalata van játékának, DaVinci Mona Lisájától képes eljutni a Julia Roberts által jól ismert „64 fogas” hollywoodi vigyorig. Nem mindenki tud hitelesen nevetni, azt mondják ez az egyik legnehezebb színészi feladat. Ehhez a karakterhez mindenképp szükséges volt a valódi belső optimizmus, vidámság és Leigh remekül meglátta ezt Sally-ben.
A természetesség hatása nagyon fontos, mert ettől érezhetjük emberközelinek a szereplőt, a filmet. Gyakran támadhat az a benyomásunk, hogy a színészek „valódi” arcát látjuk. A kevés smink, a naturalisztikus ábrázolás pl.: a szemkörnyéki ráncok megjelenítése, mi több a színészi kelléktárba vonása, még élőbbé, vibrálóbbá varázsolja számunkra Poppy alakját. Mike Leigh gyakran használ premier plánt vagy közelit, hogy minden más zavaró tényezőt kizárva még inkább fókuszálja a néző figyelmét a külsőségektől mentes lelkivilágra, a belső valóságra. A Hajrá Boldogság! –ban Scott sofőroktatót alakító Eddie Marsan félelmetes látványt nyújt abban a jelenetben, mikor utoljára mennek vezetni a lánnyal, s bevallja, hogy szerelmes lett belé, mindezt olyan elementáris üvöltözések és dühkitörések közepette, hogy a lángoló tekintete, pulykavörös feje és a nyakán feltűnően lüktető ütőere láttán olyan valóságos képet kelt, hogy a néző legszívesebben egész icipicire összehúzná magát, mintha csak vele kiabálnának. Egy ilyen vallomás inkább minden nő rémálma, semmint álma…
Eddie Marsan, aki két Leigh filmben is játszott a Vera Drake-ben és a Hajrá Boldogság! -ban, és szerepelt továbbá olyan mozikban, mint a Sherlock Holmes, Mission: Impossible 3., Beowulf - A hős és a szörnyeteg, vagy a 21 gramm. Különböző korok, karakterek és műfaji sokszínűség. Imelda Staunton Vera Drake megformálója játszott pl.: a Harry Potter filmekben, a Nanny McPhee, Az árnyékember mozikban, és az Angolkák népszerű brit komédiasorozatban. Karaktereit közel sem nevezhetnénk egyformának. A 34 éves Sally Hawkins, mindenki bolondos, hurráoptimista Poppy-ja pedig szintén számos film, számos műfajában próbálhatta ki magát. A Hajrá Boldogság! –banpéldául számtalan gondolatot láttat az arcán, s épp úgy megláthatjuk benne a gondtalan kislányt, mint az élet súlyával küszködő harmincas, szingli nőt. Mike Leigh színészeit tehát pontosan ez jellemzi, hogy szinte bárki bőrébe képesek belebújni, Leigh pedig képes arra, hogy egy meghosszabbított pillanatban emberi sorsok egész drámáját mutassa meg eme színészek arcjátékának segítségével.
Mint azt már említettem Mike Leigh filmjei legtöbbször hétköznapi emberekről szólnak, régi idők külvárosi Londonjában élő középosztálybeli angolok életét mutatják be. Rendezett már színházban, televízióban és mozifilmben, drámát és vígjátékot egyaránt. Műveit a keserédesség és melankólia szavakkal lehetne jellemezni, színészeinek játéka gyakran improvizatív, naturális és realista, a szereplők hétköznapinak tűnő emberek, de semmiképp sem jelentéktelenek. Minden alak megvívja a maga életharcát, amely éppoly lüktetően közeli és életteli, mintha velünk vagy egy ismerőseinkkel történt volna meg. Hatásmechanizmusának lényege az együttérzés és a mindennapiság. Nem készít háborús vagy szuperhősös filmeket, mert nem tömegekkel akar hatni, hanem egyéni sorsokkal. A jó színészi játék megragadja a nézőt, s a nélkül ülteti bele foteljébe másfél, két órára, hogy azt akár egy pillanatig is kényszernek érezné. Ugyanakkor elgondolkodtat, ráeszmél és megdöbbent, segít párhuzamot vonni saját belső lelkivilágunkkal, problémáinkkal. Néha azért ülünk be egy moziba, hogy elfeledjük gondjainkat, máskor jól esik azt látni, hogy nem vagyunk egyedül. Vagy, hogy lehet csinálni másképp is. A Hajrá Boldogság! pont egy ilyen film. Az elején még borzasztóan frusztrálónak találhatjuk Poppy-t. Ki ez a lány?
Mit akar egyáltalán és miért vihog folyton? Nem veszi észre, hogy a világ nem ilyen? Igen, frusztrálónak hat és kérdéseket ébreszt bennük, hiszen az emberek többsége nem ilyen hurráoptimista. Pedig lehetne. Minden csak nézőpont és hozzáállás kérdése. Ez a film üzenete, ez Poppy üzenete és amennyiben ezt megértettük Sally Hawkins jól játszotta a szerepét. Képes volt azonosulni a papagájszínű bolhapiaci ruhadarabokkal, a csilivili bizsukkal, a trambulin és a flamenco nyújtotta önfeledt örömökkel. Elhittük neki, hogy nem kell félni este egy ismeretlen helyen egy félbolond hajléktalantól, hanem úgy fogtuk fel milyen jó, hogy van hova hazamennünk és ágyunk. Nem kell megijedni az infarktus közeli oktatótól sem, aki legszívesebben megfojtana, mert a lényeg, hogy azt tesszük, amit szeretnénk. A megcsaltatásában tomboló flamenco tanárnőnktől, pedig remek energia-felszabadító tánclépéseket tanulhatunk. Ha valaki stresszes, dühös vagy szomorú körülöttünk, még nem bennünk van a hiba, nem is kell átvennünk a hangulatát,de megpróbálhatunk jobbítani rajta. Poppy lakótársa:
–Nem tehetsz mindenkit boldoggá! – mire Poppy:
–De megpróbálni csak szabad!
A jó színészi játék tehát elengedhetetlen a hitelességhez, s ez által az együttérzéshez, beleérzéshez. Eme szemszögből nézve Mike Leigh pontosan ugyanannyit vár el a nézőitől, mint saját magától. Ily módon egyesül a film, a rendező és a hétköznapi ember.
Bemutató dátuma: 2009. március 5. (Forgalmazó: SPI)
színes, magyarul beszélő, angol vígjáték, 118 perc, 2008
Díjak és jelölések: Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2008) - Legjobb női alakítás: Sally Hawkins Golden Globe díj (2009) - Legjobb színésznő - zenés film és vígjáték kategória: Sally Hawkins
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2008) - Arany Medve jelölés: Mike Leigh
Európai Filmakadémia (2008) - Legjobb film jelölés
Európai Filmakadémia (2008) - Legjobb női alakítás jelölés: Sally Hawkins
Golden Globe díj (2009) - Legjobb film - zenés film és vígjáték kategória jelölés
Oscar-díj (2009) - Legjobb forgatókönyv jelölés: Mike Leigh
Michael Haneke közvetlen kapcsolata a filmmel (azon túl, hogy forgatókönyvírója és rendezője): hogy fiatal korában maga is zongorista akart lenni. A művészi felmenőkkel rendelkező osztrák szerző maga is egészen kis korától áhítozott a színpadi sikerre, egy olyan sikerre, ami szüleit is elvonzotta mellőle gyermekévei alatt. Így történt, hogy Michael nevelése javarészt a nagynénjére maradt.
Haneke nem az érzelmességéről, sokkal inkább az emberi lélektan boncolgatásáról híres, de lehetséges az is, ezúttal saját zeneszeretete vezette el a történethez, ezen belül a zongorához. Talán a zongora az a hangszer, mely a legtöbb érzelmet képes kifejezni, s olyan széles skálákon lehet vele mozogni, mint szeretet-gyűlölet, piano-fortissimo.
A film
Bár maga a film egy adaptáció Elfriede Jelinek[1] regénye nyomán, Haneke több mint tíz évet várt a forgatással. A német-lengyel-francia-osztrák koprodukcióban készült mű főszereplőjének a francia tragikát Isabelle Huppert-et, anyját alakító mellékszereplőként pedig Annie Girardot-ot kérte fel, ezzel is biztosítva a modernista filmekre jellemző „mozibarátságot”. Számos kategóriában zsebelte be a díjakat Cannesban, jelöléseket az Európai Filmakadémiától, valamint a Cézár díjat a legjobb női mellékszereplőért.
Hatalmas fesztivál sikere ellenére, Hanekéhez méltó módon megtekintése csak erős idegzetűeknek ajánlott. A zongoratanárnő nem a klasszikus értelemben vett romantikus lányregény (bár a melodráma műfajába sorolható), sokkal inkább mélylélektani pszicho thriller, pszicho horror.
Erika a zongoratanárnő
Bár Isabelle Huppert-et sokan kitűnő játékáért dicsérték a szakértők, a film nézése közben sokkal inkább az tűnik fel mennyire merev, kifejezéstelen, üres, középkorú szeplős arca. Ennek az ürességnek meg van a maga haszna, leginkább az, hogy afféle Picassóként értelmezhető: a néző ugyanis azt lát bele, amit akar. És talán ez is Haneke célja: hogy kivetíthessük rá a saját gondolatainkat, mint egy üres vászonra az aktuális jelenet által megkövetelt lelkiállapotunkat. Garantálja a folyamatos frusztráltság, kavargó hangulatok és a kényelmetlen zavarba esés érzését. Az a mazochista lelki elferdültség, anya komplexus, folyamatos szeretet-gyűlölet harc, ami Erikát jellemzi, a legtöbb ember, akár az ifjú Walter számára visszataszító lehet, mégis tudni szeretnénk „kigyógyul-e” belőle. Hinni szeretnénk, hogy elsimulnak a dolgok, igaz azt is tudjuk nem fűzhető hozzá sok remény. A 2001-ben 46 éves színésznő már-már ijesztően hiteles képet fest a legnagyobb lelki nyomorokat megélő és megtestesítő zongoratanárnő szerepében, aki úgy tűnik sosem tanult meg szeretni, szeretve lenni. Apja, mint a tanárnő által oly sokra tartott Schumann fokozatosan megőrült, végül elmegyógyintézetben meghalt. Erika beteges viszonya anyjával, mély mazochista szexuális beállítottsága, férfiakra jellemzőbb kukkolási hajlama, mely miatt még visszataszítóbbnak érzi magát, teljesen megfertőzik életét, s mikor szembetalálkozik a nagy lehetőséggel az igazi konvencionális szerelemre már képtelen befogadni azt.
Még életének legtisztább pontját, a zenét is bemocskolja, mikor különös kegyetlenséggel kínozza tanítványait mind lelki, mind fizikai szinten. Gondoljunk csak a kis tanítványlány féltékenységből kabátzsebébe rejtett, törött üvegcserepekre, melyek a sikeres koncert után szétroncsolják annak jobb kezét. A lány zokogó anyját egyetlen mondattal intézi el, mégpedig, hogy úgyis ráfér a balkezes gyakorlás… Ám ugyanilyen fájdalmakat okoz Erika önön magának is. Az életét uraló és tönkretevő zongora a beteljesületlen vágyak szimbóluma s a tanárnő érzéseinek tolmácsgépe. Pianótól fortissimóig, a játékostól a gunyorosig. Görcsös ragaszkodás vagy merev távolságtartás: minden fekete vagy fehér a világában éppúgy, mint a zongora billentyűi… Bár tanítványai játékán folyton a tempót, átmenetet kéri számon, ő legfeljebb zongorázás közben képes betartani azt.
Modernista film
A kezdető képsorokon miután szokatlan módon egy gyors szituáció és karakterábrázolással nyitunk (anya-lánya viszony) csak különböző zongorázó kezeket látunk eltérő, mégis semmit mondó komolyzenei darabokat játszva a fekete-fehér billentyűkön. Egy tanítvány, egy darab, majd hirtelen csend és fekete képernyőn a főcím, később a stáblista egy részlete. Újabb tanítvány, újabb darab, újabb vágás. Éles csend, figyelemfelkeltő vágások. Ez a beállítás (kezek a billentyűkön) többször felbukkan a film során fokozva az elidegenedés érzetét. Haneke jellemzően mindig egy személytelen nyitóképpel (testrészlet vagy az anyagi jóllétet szimbolizáló autó) indít. Filmjének szereplői sokszor maguk is kellékek az elanyagiasodott világban. Szintén Hanekei jellemző a televízió, mint a medializáció kelléke időről időre történő megjelenítése. Jelen esetben, az anya folyton tévézik, állandó a háttérzümmögés a lakásban, leszámítva az esti, ágyban játszódó jeleneteket, ahol kínos a csend, két mondat közt. Sokszor az anya egyszerűen csak lusta kikapcsolni a készüléket, ugyanakkor egyértelmű a nézőnek, hogy ez csupán pótcselekvés, mint megannyi családnál a való életben. De ennek az asszonynak nincs élete és folyton azt hajtogatja lányának (Hanekétől egy újabb pofon a társadalomnak): „én mindent feláldoztam érted”. Olcsó kibúvó és tökéletes eszköz Erika lelkivilágának mardosó bűntudattal és önbizalomhiánnyal való megtetézésére… Az anyát mintha csak a tévé és a lánya koncertjei kötnék össze a valósággal. Ugyanakkor semmi „világi” dolgot pl.: egy szép új ruhát vagy a fiatal fiút, Waltert nem tűri meg a lakásban. A fogyasztói társadalom elleni kritika jelenete mikor az anya elkezdi kihajigálni lánya szép ruháit a szekrényből, vagy a fogadáson dőzsölnek a svédasztal adta lehetőségekben, de cserébe drága hangszerek magasztalását kell hallgatnia, vagy mikor a plázában rajtakapja a tanárnő a diákját amint pornóújságot nézeget. A valóban sötét dolgok, azonban mindig sötétben (este) történnek, előbújtatva a gyerekes ösztönlényt, aki ragaszkodik, követel, birtokol. Bár minden jelenet valósághűen ábrázol, tulajdonképpen mélyen megbúvó lelki folyamatok szimbóluma is lehet.
A film közepe felé a felvételi vizsga képsorai kezdik meg igazán érzékeltetni nyomasztóan izgalmas hatásukat, mikor is minden Walter által játszott darab közben, ügyes vágásoknak köszönhetően egyre inkább „belemászunk” Erika arcába, fejébe, lelkébe… Valahol itt lesz még mélyebb az eddig is fokozódó lélektani dráma. A beszűkült lehetőségek szöges ellentétbe állítása a valós érzelmekkel, elfojtott vágyakkal. Az utolsó jelenetben nehéz eldönteni kit kéne sajnálni: az anyát, aki durván bezártak; Erikát , aki megkapta amire vágyott, megerőszakolták, bár nem így képzelte; vagy Waltert, aki rossz időben, rossz helyen, rossz nőbe szeretett bele s valójában nem képes élvezettel felvenni a neki szánt szerepet…
A rendező stílusa és annak hatásai
A Haneke filmek sajátos közös jellemvonása az erőszak, hol fizikai vagy ami rosszabb lelki síkon. Tettleges bántalmazás esetében a rendező legtöbbször a néző fantáziájára bízza a dolgot, hiszen az erőszak elkövetése mindig képen kívül történik, azonban valós időben halljuk a hangokat, ill. látunk kép részleteket, a vérfoltokat, zúzódást, holttestet. A Funny games-ben Haneke még egy olyan morális határt is képes átlépni, ami a filmvilágban is tabunak számít: ez a gyerekgyilkosság. A zongoratanárnőben nincs gyilkossági jelenet, de pont azért mert az meghozná a nézőben a megkönnyebbülés érzését. Annál több a szex jelenet, azonban nemi szervet sosem látunk. Az erotikus jeleneteknél pedig vagy nem látjuk a főhős arcát vagy teljes ürességet tapasztalunk („Picasso hatás”). A különböző díszletek mögüli beállítások, érdekes képkivágatok miatt mégis megmarad a kukkolás kellemetlen érzete. S mivel ezen jelenetek egyike sem romantikus, sokkal inkább mazochista fűtöttségű, egy idő után a nézőre ragad a mazochizmus érzése, ami ellen önkéntelenül is fellázad, ha nem olyan típus. Ez a Hanekei provokáció, mely sajátos önreflexiót vált ki. A rendező követeli nézőjétől, hogy dolgoztassa meg az agyát és folyamatosan kérdéseken törje a fejét. Pl: Miért alszik egy ágyban az anya a 40 éves lányával, mikor a lánynak van saját szobája s abban egy saját fekhely? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tucatjai merülnek fel. Michael Haneke művei mindenkor magas művészetet képviselnek még a népszerűség árán is. Ezzel a hozzáállással bár sztárokat alkalmaz (becsalogatván így a nézőket a moziba) mégis felborítja a hollywoodi sémát. A hollywoodi műfaji filmekre jellemző történet és karakterfejlődés tipikusan csak szórakoztatásra szolgál, a filmek vége legtöbbször kiszámítható és lezáró jellegű. Haneke azonban ügyesen használja fel mind a műfaji, mind a szerzői filmek sajátosságait, kényesen ügyelve az arányokra, hogy a film még fogyasztható legyen, de semmiképp se lehessen az olcsó szórakoztatás skatulyájába bedugni. A zongoratanárnő, Haneke talán legismertebb műve, a melodráma műfaj erős jellegzetességeit viseli magán, hiszen beteljesületlen szerelemről és szenvedélyről is szól a maga keserédes módján, de mindezt a rendező kemény szerzői motívumaival minden nézőre ható társadalomkritikává alakítja át. Felhívja a figyelmet a fogyasztói társadalom, a sokáig tabunak számító szexuális beállítottság, és a családon belüli erőszak problémáira is. A klasszikus hollywoodi mozikkal ellentétben A zongoratanárnőlezáratlan marad, kételyeket és kérdéseket hagyva maga után. A válaszok nem lelhetőek meg egyértelműen, de nem is ez a cél, hanem felrázni az arra fogékony nézőt csipkerózsika álmából, hogy a világ nem csak az ő saját szegmenséből áll, ilyen is van és tessék végre gondolkodni, netán változtatni.
Díjak és jelölések: Cannes (2001) - Legjobb színésznő - drámai kategória: Isabelle Huppert Cannes (2001) - Legjobb színész - drámai kategória: Benoît Magimel Cannes (2001) - Zsűri Nagydíja: Michael Haneke Cézár-díj (2002) - Legjobb női mellékszereplő: Annie Girardot Európai Filmakadémia (2001) - Legjobb színésznő - drámai kategória: Annie Girardot
BAFTA-díj (2002) - Legjobb idegennyelvű film jelölés: Michael Haneke, Veit Heiduschka
Cannes (2001) - Arany Pálma jelölés: Annie Girardot
Cézár-díj (2002) - Legjobb női alakítás jelölés: Isabelle Huppert
Európai Filmakadémia (2001) - Legjobb film jelölés: Veit Heiduschka
Európai Filmakadémia (2001) - Legjobb rendező jelölés: Michael Haneke
Európai Filmakadémia (2001) - Legjobb férfi alakítás jelölés: Benoît Magimel
Európai Filmakadémia (2001) - Legjobb forgatókönyv jelölés: Michael Haneke
Röviden így lehetne jellemezni Lars von Trier hosszú depressziója és alkotói válsága után született 108 perces filmcsodáját. De lássuk bővebben…
A filozofikus horrorként emlegetett Antikrisztus tipikus szerzői film, ugyanakkor a borzalmak szintjén igencsak megüti a horror rajongók körében, oly népszerű és eredeti, immár szinte klasszikus, sorozattá avanzsált Saw (Fűrész) mércéjét. Sőt, néha felülmúlja, persze csak első ránézésre. Még a gyakorlott néző is beleeshet abba a csapdába, mikor az ember a kezével félig eltakarja a szemét, de azért mégis kikukucskál mögüle… mert hát érdekli mi történik. Egy biztos, aki a hosszúsága miatt unalmas alkotásra számít az meg fog lepődni. A film kétharmadáig nem is értjük, hogy kapcsolódik az Antikrisztus a történetbe vagy legalább is várjuk annak fizikai megjelenését. Aztán persze világossá válik, az egész egy nagy-nagy álomszerű metafora, vagy mégsem?
A történet úgy is kezdődhetne: „tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek…” . A címből és az első három percből azonban kiderül a darabnak (mert akár két szereplős színi előadás is lehetne) köze sincs a családi vígjátékokhoz. A sztori egy végtelenül egyszerű, amolyan „ez bárkivel megeshet” családi dráma: egy kisgyermek véletlen kizuhanása a huzat által kinyitott ablakon. A tragédia után a családjával mindig is hidegen viselkedő, pszichiáter férj (Williem Dafoe) elköveti a legnagyobb orvosi bakit, miszerint családtagot nem gyógyítunk és elviszi összeomlott nejét (Charlotte Gainsbourg) az általa kimondott legnyomasztóbb helyre, a csavaros módon Édennek nevezett erdőbe, hogy kikezelje a nőt depressziójából és fulladásos pánikrohamaiból. A terápia valamelyest sikerült, hiszen az idő múlásával egyre inkább felszínre törnek a múlt és jelen sötét démonai. A nő egyszer már eltöltött pár hetet a faházban, hogy befejezze szakdolgozatát a XVI.századi boszorkányüldözésről. Kutatása során kiderül, hogy Édenben is több tucat nőt öltek le, mert úgy tartották a női természet gonosz. A gyermekével egyedül ott lévő anya egyre inkább úgy érzi, azonosul a dolgozata témájával és az apácákból kiindulva a női nemiségét és a szexuális vágyat teszi meg bűnbaknak. Képtelen elfogadni, hogy az emberi élet születése szorosan összefügg a szexszel (ami bűn hisz a vágy uralja, irányítja a testet, s így magát a nőt), ám ez összeegyeztethetetlen az anyasággal. A férj által dugdosott boncolási jegyzőkönyv bizonyíték az először tudattalannak tűnő anyai szadizmusra, a fordított cipőre.
Minden a makkok hullásával kezdődött. Az Éden a Sátán kertje, a természet a Sátán temploma, a szél a Sátán lélegzete, a szex pedig az átjáró a Gonosz számára. Az erdei csend és béke csupán illúzió: a felszín, és hirtelen jött szellőtől furán susogó aljnövényzet alatt szörnyű dolgok történnek. A természet nem az az édeni csoda, aminek képzeljük, hanem egy undorító, rothadó dimenzió. A halál számtalan formája jelenik meg: az őzbe szorult halott borjútól kezdve, a kínjában saját sebét rágó rókán át a sírva hulló makkoktól a végtag gyökerekig. A három állat: az őz, a róka és a holló visszatérő szimbólumok egyben reflektálnak a fejezet címekre is. Az őz a „Grief” értsd bánat, a gyermekét elvesztő anya allegóriája, a róka a „Pain” szenvedés, kín, büntetés, míg a fekete madár a „Despair” a kétségbeesés, reményvesztettség jelképe. A vadállatok az Antikrisztus 4. fejezetében a „Pusztulás”-ban - ahogy a csillagokban meg van írva - betöltik végső szerepüket a halált hozó három koldusként (ellentétben Krisztus születés történetében a három királyokkal). Érdekesség, hogy Trier élő állatokkal dolgozott, bár a rókatetem megszólalása „a káosz… uralkodik” kiugróan groteszkre sikerült a filmhez képest. Szinte oda nem illő jelenet ugyanakkor társadalom- és kemény önkritika a rendező részéről. A lélektani dráma fokozatosan alakul thrillerből horrorrá, majd ismét drámává.
A hat fejezetből álló mű zsúfolásig tömve van szebbnél szebb szemet gyönyörködtető művészien megkomponált képekkel, jelenetekkel. Így eshet meg az, hogy még az olyan önmagában borzalmas kép is megbocsájtható, mint a szeretkező pár körül holtak kezeivé, lábaivá változó fa gyökerei, vagy a megcsonkult nő mellé szelíden leheveredő erdei szellemállatok. Egyszerre borzalmas és gyönyörű.
Trier, a keretes szerkezetű mű prológus- epilógus egységei az élet és halál kényes egyensúlyának érzetét fekete-fehér, lassított kockák, Händel Rinaldo operája egy vallásos hangulatú áriájának aláfestésével teremti meg. A félelmetes atmoszférát tovább erősítik azok a terápiás jelenetek, amelyeknek a maga állóképszerű, hátborzongató, de festőien sötét-szép képei valójában hiper lelassított, diafilmszerű mozgást tükröznek. Ha nem lenne alatta a magyarázó monológ vagy párbeszéd erősen hasonlítana a Hanekétől jól ismert hosszú percekig tartó monoton várakoztatásra, mely valójában arra szolgál, hogy a néző minden részletet megfigyeljen, átjárja a „film szelleme” és kérdéseket tegyen fel magában. Magyarán megdolgoztassa az agyát. Az alkotás művészi értékét tovább erősíti a „Picasso-hatás” vagyis mindenki azt lát bele, amit akar és bizonyos helyzetekben lehetetlen eldönteni, az a dolog a sztori szerint megtörtént-e vagy csak az egyik szereplő gondolatai vetülnek ki. Például, mikor a film vége felé van egy flashback az prológus azon részéhez, mikor a kisfiú kizuhan az ablakon, s az épp apával fürdőszobában szexelő anyja végignézi, de nem tesz semmit. Nincs kimondva, hogy valóban így történt, ezért előfordulhat, hogy az anya bűntudata vetül ki, mégis kétséges marad a momentum. Az ilyen szituációkat mindenki másképp értékelheti, és ez vitákhoz vezethet, épp ezért is erősen megosztó jellegű ez a film. Az erőteljes ábrázolásmód és erkölcsi mondani illetve kérdeznivalója miatt lett 2009 botránymozija Cannesban, olyan nagy elődök után, mint pl.: a Funny games.
A realistább stílust kedvelő nézők is megtalálják a maguk vonalát a filmben, hiszen az nem szűkölködik a nagyon naturalisztikusan ábrázolt erőszak és pornográf elemekben sem. Rögtön a hetedik snitt egy teljesen nyílt, bár fekete-fehér behatolás jelenet. Az időnként tolakodóan közeli vagy bizarr módon ingadozó mozgás kézi kamerára enged következtetni, ami még inkább felerősíti a nézőben a kukkolás érzetét. Az arcok hol erősen kontrasztosak, hol gyertyafényszerű világítást kapnak, ezzel is elmosva a valóság és vízió határát. Érdekes, hogy a filmben csak a házaspár és a gyermek angyali arcát láthatjuk (a természet, mint negyedik karakter ezer arcáról most nem beszélünk). Az epilógus megváltás jelenetében a felszabadult lelkek – mind csupa nő – tömege is arctalan. Lars von Trier így kívánja ráirányítani a figyelmet a két főszereplőre, hiszen őket, a szinte múlt és névnélküli férfit és nőt, azaz az embert kell megismernünk, mint az őstermészet, a vadon Ádám és Éváját.. A szexualitás, az egyre eldurvuló aktus jelenetek afféle rímként, ritmusként állandóan visszatérnek, s erősítik a felettes és ösztönén harcát, mely ez esetben a szex=bűn, bűnhődés= GONOSZ ÉN-re van leredukálva.
A házaspár valójában teljes ellentéte egymásnak, mégis mint mágnes vonzzák egymást, mert igazából ketten alkotnak egy egészet, egy egész embert. A félelempiramis csúcsán ugyanis az egyén maga áll, s a szex egyfajta rituálé a Gonosz természet előhívására vagy épp a bűntudat elaltatására, miközben görcsös ragaszkodás valamihez, amiről úgy hisszük megmaradt a kapcsolatban. Afféle ragasztó két ember közt akik tévhitekben élnek. A nő azt hiszi csak a szexszel kötheti magához a férfit, aki szerinte elhidegült tőle és nem szereti, holott az mindent megtesz, hogy meggyógyítsa. A férfi a szexet eleinte afféle terápiás módszerként a nő megnyugtatására is használja vagy legalábbis semmilyen helyzetben nem áll ellen (ezt később a hímtagja bánja), hiszen ezzel is alátámasztja felesége elméletét, miszerint a női csáberő ellenállhatatlan és ördögi. Ez az okfejtés Trier nők iránti frusztrációját engedi tükrözni.
Az Antikrisztus egy két síkon játszódó megváltástörténet, melynek az egyik síkja a képi megjelenítés, a másik az értelmezési, mely metafizikai magasságokba kalandoztatja el az arra fogékony nézőt.
A mű mégis a szereplők játékától lesz borzasztóan hiteles, s bár Williem Dafoe arcáról gyakran eszünkbe jut a Pókember Zöld Koboldjának groteszk ábrázata (ezt egyébként később fokozatosan felülírja), a feleséget alakító Charlotte Gainsbourg elnyerte a 2009-es cannesi fesztivál legjobb női alakításának járó díjat.[1] Dafoe karakteres arca pályafutása során kevésbé ígérte számára a jófiú szerepkört, ennek ékes példája, hogy annak idején komoly eséllyel pályázott a ’89-es Batman moziban Joker alakjára, bár végül Jack Nicholson kapta meg a szerepet. Az Antikrisztus kísértetiesen emlékeztet Nicholson egy másik filmjére a Kubrick-féle Ragyogásra olyan alap motívumaiban, mint a hallucináció, elzártság és megőrülés, csak épp itt a feleség az, aki ijesztő pálforduláson megy keresztül. Ugyanakkor a görcsös szeretet, a szadizmus versus gondoskodás, a férfiúi kiszolgáltatottság, a lábroncsolás és gyilkos birtoklási- és bosszúvágy Stephen King Tortúrájára hajaz. Mindkét rokonfilm bővelkedik fizikai és lelki erőszakban, ám a nemiszervcsonkítás premier plánjáig csak Lars von Trier merészkedik el.
A mozi mindenképp megosztó jellegű és akár csodálatot, elismerést, akár undort vagy füttyögő felháborodást vált ki, de mindenképp erős hatást ért el a dán–francia–lengyel–német–olasz–svéd koprodukció. A dán rendező Lars von Trier pedig olyasmire képes, amiért kevésbé szerethető: a film végére a nézőben is felébreszti az Antikrisztust, ha úgy tetszik az Ördögöt, hiszen pontosan tudjuk, hogy a filmben a katarzist és a megváltást csakis a gyilkosság hozhatja el. És igen, ez beteges és/de ösztönös. .. és pocsék érzés, mert a szituációba képzelve magunkat azt kívánjuk vége legyen valaki életének… de ki az aki a moziszékből felállva ezt jóérzéssel be meri vallani?
Díjak és jelölések: Cannes (2009) - Legjobb női alakítás: Charlotte Gainsbourg Európai Filmakadémia (2009) - Legjobb operatőr: Anthony Dod Mantle
Cannes (2009) - Arany Pálma jelölés: Lars von Trier
Európai Filmakadémia (2009) - Legjobb rendező jelölés: Lars von Trier
Európai Filmakadémia (2009) - Legjobb női alakítás jelölés: Charlotte Gainsbourg
Miért lett ekkora sikere a Facebooknak? Kinek köszönhetjük valójában? Az aki közösségre vágyott vagy az aki ismerte a logaritmust? Meddig mehet el egy ember a virtuális és a való világban, hogy súrolja az erkölcs, a józanság és a barátság határmezsgyéit?
Ma már szinte közmondássá vált az a kijelentés, hogy aki nincs a Facebookon az nem is létezik. Súlyos kritika ez a való világ felé a mai virtuális ún. Internet/Youtube/Facebook generációtól. A regisztrált tagok igen magas százaléka szinte második életét éli a Facebook nevű közösségi hálón, mely már magyar viszonylatban is messze túlnőtte az egyébként vele egyidős hazai fejlesztésű WiW-et, melyet később iWiW-re kereszteltek azaz „international who is who” („nemzetközi ki kicsoda”). A hangsúly a fejlesztés szón van. Amióta csak „megszületett” A Face (ahogy a tagok becézik) folyamatosan alakul, játékokkal és egyéb alkalmazásokkal bővül, kényesen ügyelve az állandó jelenlétre (sosem szünetel), ezzel szemben a hazai közösségi háló lassúságával, kimaradásaival, gyenge utánzásaival képtelen tartani a versenyt.
Facebook, mint „arc könyv”. Leginkább az Amerikában oly népszerű felsőfokú tanintézmények diákévkönyveihez hasonlítható. A fiatal, most 26 éves Mark Zuckerberg eredetileg egyetemek közti kapcsolatfeltérképező honlapnak szánta a 2004-ben beindított Facebookot (akkor még THEFACEBOOK) vegyítve egy kis ki nem mondott bocsánatkéréssel a csajlájkoló Facemash-ért és némi „ti leírtatok, de zseni vagyok” középsőujjas bemutatással.Markról a való életben sem sokat tudni, csupán, hogy egy new yorki zsidó családban nőtt fel és egészen fiatal korától érdekelte a programozás és a latin. A filmben azonban csak annyi jelenik meg ebből, hogy ő alkotta meg az SMP-t azaz Synapse Media Playert, ami felismeri a egyén zenei ízlését mesterséges intelligencia segítségével. Mark önmagát egy olyan hackernek tartja, aki a programok feltörése álltak rámutathat annak hibáira és kijavíthatja azokat, tehát afféle virtuálisvilágot megmentő hősként tekint magára.
Az itthon feliratosként bemutatott TheSocial Network (Közösségi háló) tempója az első percekben nagyon irritáló lehet, nehéz az eseményeket követni. Pattogó vágások, szócsaták. Később azonban teljesen képesek vagyunk mutálódni a dologhoz és éppúgy beépítjük, magunkévá tesszük a ritmusát, mint ahogy a valóéletben kénytelenek vagyunk a lehető leggyorsabban alkalmazkodni az újdonságokhoz. Mert hát erről szól a XXI.sz.: innováció és alkalmazkodás (aki lemarad, kimarad és eláshatja magát - legalábbis ezt érezhetjük). A filmbeli Markot (Jesse Eisenberg) mindenképp az előbbi kategóriába sorolhatjuk. A hadarós beszédű fiúról azonnal lerí, hogy szélsebesen szárnyalnak a gondolatok a fejében, akár gigabit a laptopjában. Az informatika világában ez egy alaptétel, hiszen ott többszörösen igaz, hogy mihelyt kimondunk valamit az már múlt idő. A mozi pergő képsoraival és villámgyors csattanós párbeszéddel egy kocsmában indul, ahol röpke öt perc alatt egy porig zúzott kapcsolat végstádiuma bontakozik ki előttünk, még mielőtt felfognánk vagy beleélnénk magunkat, hogy Mark és Erica (Rooney Mara) egyáltalán egy párt alkottak. A filmekben szokásos szerelmi szál kb. ennyi is, marad egy bosszúszomjas változat a Facemashra ill. a később lenyűgözésnek szánt Facebookra.
A Harvard egyetem kemény világa arról szól, miképpen lehet a lehető leggyorsabban érvényesülni, s néhányan a sikerhez vezető utat a feltalálásban látják, a hétköznapi munka nem kielégítő. A film külön érdekessége, hogy egyik szereplőjénél sem tapasztalunk különösebb jellemváltozást (ugyanakkor a Facebook valódi kulisszatitkaiba se nyerünk betekintést). Mark karaktere egyébként a maga faarcú, kockafejű, sikerhajhász és a meg nem értett, mosolytalan zseni módján teljesen hiteles. Arcáról legtöbbször az unalom és felsőbbrendűség érzése süt. Általában véve minden figura emberi, esendő és hiteles, de nem szimpatikus. Leszámítva talán a latinos külsejű, bőkezű, ám lelkileg annál érzékenyebb Eduárdo Savarint, aki legjobb barátja Marknak és társalapítója a Facebooknak. Érdekes, hogy amíg, ezt az érzelmességet a filmben gyengeségnek tekinthetjük, valójában racionalitás, csakhogy a racionalitás korlátokat szab. A fiút nem elégíti ki a növekvő siker, reklámok beépítésével önfenntartóvá szeretné tenni a honlapot. Lássuk be jogos.
Eduárdo szerepe talán a leghálásabb feladat Andrew Garfield számára: a tárgyaláson harag, csalódottság és baráti szeretet széles skáláját vonultathatja fel. A bírósági jelenetekre valamelyest háttérbe szorul azonban Armie Hammer játéka, aki egyszemélyben (némi digitrükk segítségével) játssza a multigazdag, hiper-szuper mindig győzni akaró, olimpikon Winklevossikerfiúkat. A Facemash sikere után az ő ötletük volt a ConnectU, mely a Harvardon belüli randizós közösségi háló lett volna, ennek alapján dolgozta ki Mark alig 3 hónap alatt a Facebookot, megszegve Winklevosséknak tett ígéretét, hogy megépíti számukra a ConnectU-t. Az ötlet tehát lopott.
Zuckerberg nagyravágyó volt, de nem a pénz hajtotta. Míg Eduardót vagy a Winklevoss ikreket az apjuk általi megbecsülés motiválja, addig a látszólag családtalan (utalás sincs arra, honnan jött) Mark hírnévre, elismerésre vágyik bárkitől és mindenkitől! Pontosan ez az exhibicionizmus és egoizmus az, ami előre viszi, s a Facebook fejlesztésében megszállottá tezsi. Erre és a Face rohamtempóban növő népszerűségére már Sean Parker a hírhedt Napster zenefeltöltő, jó megjelenésű alapítója is felfigyel. Szép lassan behálózza Markot a maga lehengerlő stílusával és, mint kukac az almában a nagyobb haszon reményében belülről kezdi százalékonként bekebelezni Eduardo részét és pozícióját a cégnél. A stáb listában húzónévként szereplő Justin Timberlake remekül adja figurát és kellemes csalódást okoz még azoknak is akik esetleg egy betétdal erejéig számítottak rá.
A mozi a Véletlenül milliárdos című könyv alapján készült A filmnek bár története két idősíkon is játszódik, látszólag nincs mondanivalója, tanulsága, a karaktereknek jellemfejlődése. Leginkább dokumentáló film kategóriájába sorolhatnánk, ha David Finchersajátosan, kissé sötét rendezői stílusa nem bolondítaná meg és vinné el pergő, keményen odamondó (virtuális)társadalomkritika irányába… A közösségi háló népszerűségének egyik bizonyítéka, hogy az USA-ban oly nagyra tartott South Park is feldolgozta a témát legújabb évadának egy epizódjában, amiben Stan kijelenti „nem akarok beszopódni a Facebookba”! Persze megtörténik, hisz ő se maradhat le a többiektől. Mark alakja pedig a Simpson család egy jelenetében is feltűnik.
Akármilyen utóérzéssel is válunk el a mozitól, a Facebook (több mint 500 millió taggal) él és élni fog, Mark Zuckerberg pedig bekerült a rekordok könyvébe, mint a világ legfiatalabb milliomosa és övé az "információs kor legbefolyásosabb emberei" között, 2010-ben, a Vanity Fair Top 100-as listáján az első hely. Valamit mégiscsak tud…
Social Network - A közösségi háló
színes, feliratos, amerikai filmdráma, 121 perc, 2010
Stephen King előző és jelen századunk egyik legolvasottabb amerikai, (pontosabban Maine állambéli) írója. Műveit első regénye a Carrie óta, a horror műfajba sorolják, holott A Setét Torony (1982-2004) című hétrészes ciklusa fantasy/sci-fi/western stílusban íródott, és amelyet bevallottan J. R. R. Tolkien és A gyűrűk ura regénye ihletett. King több mint 60 regényét és novelláját számtalan alkalommal filmesítették meg: a Shining-ot kétszer is: mozi változata 1980-ban, három részes televízió sorozat verziója pedig 1997-ben jelent meg. Én a Stanley Kubrick féle mozi változatot elemzem.
Stephen King műveiben bőven találhatunk misztikus elemeket, mint a – nyelvújító szóval- Langolier, feltámadt emberek és állatok, szellemek, vámpírok, gonosz házak, ragadozó kukoricák vagy féltékeny Ferrari (na, jó Christine egy 1958-as Plymouth Fury). Egy szó, mint száz ezek a misztikus, paranormális alakok és a tér-idő, külső-belső valóság gyakori keveredése és áthágása teszi olyan lenyűgözően izgalmassá és vonzóvá King műveit. A két film közös pontja tehát „gonosz ház” és King írói illetve forgatókönyvírói mivolta…
The shining – amikor a gonosz ház elnyeli a férfit…
A Shining röpke 2 perc 48 másodperces nyitóképsorával a Colorado-hegyvidéki roadmovie hangulatát idézve vonultatja fel a Kubrick-féle stáblistát, mint egy már-már unalmasba hajló (persze filmes szemmel látványos) feszültségkeltésnek szánó openingben. Igaz, mai szemmel nézve ebben a felpörgött világban szükség is van arra, hogy kb. 3 percet adjunk magunknak vagy adjanak nekünk a film tempójának felvételére. Merthogy ez egy „lassú” mozi. És pontosan a lassúság eszközével is épít arra a hihetetlen feszültségre, amit valószínűleg mi magunk is éreznénk, ha másfél évszakra, a civilizációtól teljesen elzárva bennragadnánk egy hatalmas, kísérteties szállodában (még ha önként vállalnánk is). Pontosan ez az alap feszültség határozza meg a Torrance család legkeményebb telét. Érdekeség, szintén tempóhoz kapcsolódva, hogy míg az elején hónapok, később hetek, majd napok múlását látjuk feliratozva, ezzel is növelve a feszültséget. A Szépkilátás (Overlook) Hotelben közel sem olyan szépek a kilátások, mint azt az elnevezés ígérné… Bár Jack, az exalkoholista családfő új regényének születését várná a gondnokként eltöltött hónapoktól, valójában még terméketlenebb író lesz, mint azelőtt. Mikor felesége egyszer titokban meglesi kötet vastagságú, írógéppel pötyögött művét, látja, csupán egyetlen sor ismétlődik újra meg újra: „''all work and no play makes Jack a dull boy”. Magyar fordításban: „csak a munka, semmi móka, Jack unatkozik”.
Jack (ugye érezzük az iróniát) Nicholson alakítja az apát, aki olyannyira nem átlagos arcú ember, hogy sem King, sem a közönség nem tartotta hitelesnek, pontosabban észre sem vette a lassú megőrülés folyamatát. Egyszerűen aki nem ismeri a regényt értetlenül áll a figura jellemváltozása előtt, mert nem hogy a határ vonalat, de az átalakulást sem érzékeli. (Ellentétben a tévéfilm változattal, ahol az esemény sokkal drámaiabban hat és a rendező szinte szóról szóra követte a regényt: például életre keltette a sövényállatokat, és bemutatta, amikor az apa a kazánházban régi levelekkel, fényképekkel és újságokkal teli dobozra lel, így kerülvén kapcsolatba a múlt árnyaival, s kétségek, álom és valóság, múlt és jelen közt kínlódva, vergődve éri el az őrület határait... Ám ez a verzió sajnos oly hosszúra sikerült, hogy a nézők nem kedvelték.) A történetben pedig - az igazi jelentése szerint - nem is a véres képek a borzongatóak, hanem az, hogy egy hozzánk nagyon közel álló, személy, családtag, pl: férj/apa, akitől védelmet és szeretetet várnánk, számunkra megmagyarázhatatlan okból gyilkos dühvel fordul ellenünk. Ebben a mozi verzióban ugyanis erősen kétséges, hogy a család többi tagja értené miért is történik minden, legfeljebb annyit fognak fel, hogy apa bekattant. Wendy, az anya jelentéktelen jellem, de ő az egyetlen épelméjű, szinte unalmasan normális, egyszerű ember a történetben, aki megpróbálja egyben tartani a családot, később megvédeni a fiát. A rendező ebben is eltért az eredeti sztoritól, s egy slampos, szürke, kapafogú szerencsétlenségnek állította be az amúgy is groteszk arcú Shelley Duvall színésznőt, holott King regényében a csinos, szőke anya valódi hőssé érik. Jack és Wendy fia Danny, különleges képessége révén megérzi a bajt, és képzelt barátja hangján jelzi is, hogy nem tetszik neki a hotel. Félelme a szemünk előtt igazolódik be, amikor először látja új „nembarátait” a vérben úszó iker kislányokat. Ahogy nő a hó mennyisége, úgy fordul ki (vagy be?) a Torrance család élete, s bontakozik ki a fantázia világa. Mint az érem két oldala: Danny valóságos rémálomként, Jack menedékként, áldásként éli meg a szellemekkel való találkozásokat. A hangsúly a valóságon van, mivel lassan nézőként is nehéz eldönteni épp mi az igaz, hiszen a 237*-es szobában tett látogatása után, Danny nyakán lila fojtogatás nyomok vannak, valahogy mégsem hisszük el, hogy a Jack által később megcsókolt meztelen királylányból lett béka (hullafoltos banya) tette ezt vele. Sokkal inkább jut eszünkbe a családon belüli erőszak, azaz apa brutalitása, kezdődő delíriuma. Gondolatmenetünkkel Wendy is egyetért, aki sakálként kel ki magából, s Jacknek esélye sincs magyarázkodni. Wendy és Jack nem szeretik egymást tán sose szerették, talán Danny is csak egy „becsúszott” gyerek, aki elég fura, és aki miatt végül is együtt maradtak. A vonzalom halvány jele sincs közöttük, házasságuk üres és nyomasztó épp, mint a hotel vagy még inkább rossz szellemekkel teli, hiszen alkoholizmusa alatt Jack kezet emelt családjára. Már semmi jóra nem számíthatnak egymástól, csak útjában állnak a másiknak, mint mikor az alázatos Wendy megzavarja Jacket a „műve” írásában. Jack egyre boldogtalanabb és úgy érzi, nem becsülik, nem értik meg. Amikor a Danny-vel történtek után Wendy el akar menni, az apa végképp árulásnak fogja fel a dolgot, s kapóra jön neki a húsvér embereknek látszó szellemekkel való első találkozás a bárban, ahol cinkosokra lel a csapos, később a volt gondnok „személyében”.
Ők azok, akik a férfiboldogság-koncepció nevében, azt tanácsolják, Jacknek tegye helyre engedetlen családját úgy, ahogy Grady, az előző gondok tette: baltával… (Utóbb kiderül, hogy a vérben úszó ikerlányok, akiket Danny látott, az ő gyerekei voltak.) A 20-as években játszódó fényűző, pezsgő báli jelenet a régi hollywoodi glamour-filmekre emlékeztet minket. A pénznek itt nincs értéke, így Jack ingyen ihat a bárban, úgy érzi itt elfogadják, uramnak szólítják. Király Jenő hosszasan boncolgatja az őrület fogalmát, feltéve a kérdést, vajon tényleg Jack-e az őrült?
„A normális élet fejezi ki a valóság lényegét vagy a lázálom? … A törülközőt bedobó bolond nem tesz mást, lázad, mikroszinten is visszatükrözi a makroszint abszurditását. Míg a „normális” új kompromisszumokkal tákolja a korábbiakat, a „bolond” csődöt jelent. … Az őrület tragikus fogalma alapján azt is mondhatnánk, a normális nem elég őrült, a bolond túl őrült, az alkotó az optimális őrült.”[1] Kérdés, hogy amit látunk (a 237-es szoba, a bál, a vérfürdő) a gonosz ház műve vagy csak Jack fejéből kipattant agyszülemény? Nos mivel Danny is lát bizonyos dolgokat ezért feltételezhetjük, hogy a szálló téli szünetre ébredő, elátkozott lakói „valódiak”.
A film elején Hallorann a néger szakács által definiált „ragyogás” Danny különleges képessége. Ez az erő és paranormális érzékenység az, ami felébreszti és táplálja a szunnyadó hotelt. Jack, művészi mivolta révén csak ún. félérzékeny, nem értheti a dolgok teljes lényegét, viszont kiválóan irányítható és agresszióra hajlamos, így éri el a ház, a teljes uralmat felette, s örök gondnokként beállítva, végtelen szolgálatra programozza. Wendy ebből a csodavilágból semmit nem érzékel vagy lát (kivéve az utolsó néhány percben), csak férje kiborulásait. Danny telepatikusan Hallorann segítségét kéri, a férfi útnak indul. Megkezdődik a harc, Wendy kapcsol, egy baseball ütővel csúnyán leüti Jacket, aki még a lépcsősoron is legurul. Ezután bevonszolja a kamrába. Mikor a férfi felébred még dühösebb lesz, és a szellemeknek tett bosszúígéretre (nem látjuk hogyan) kiszabadul és fejszével támad bepánikolt családjára. Hallorann megérkezik, Jack fejszével nekiesik. Wendy és Danny a fürdőszoba ablakon át kiszabadulnak az épp lakást és ajtót hasogató Jack elől
és berohannak a – King regényében nem szereplő - hóborította labirintusba. Jack utánuk ered, de Danny szándékosan megtévesztő nyomainak hatására végül eltéved, és ülő western hős pozícióba fagyva meghal a labirintusban (Wendy és Danny természetesen kijutnak és Hallorann terepjáróján elmenekülnek. Érdekes módon a kisfiút nem az anyja menti meg, hanem a filmek és a mozi által szerzett tudása, pl. a nyomok összezavarása a hóban.) Záró kép: az „üres” patinás szálloda halljában jazz zene szól, a falon régi fényképek, egyik báli fotóra ráközelítve látjuk „1921. július 4.” És közepén Jack mosolyog elegáns ruhában, egy hölgykoszorú társaságában. Ebből a képből tudható, hogy a bál és Jack (a hotel, a gonosz ház szolgája), mindig is van, volt és lesz… „Életünket és vérünket a hazáért!” – ez esetben a házért.
A filmet mondanivalójában a misztikus thriller, képi világában a horror műfajába sorolhatnánk, néhol a glamour, a gengszter és a western mozik világát idézve.
Rose Red – amikor a gonosz ház elnyeli a nőt…
A 2002-es 3x80 perces tévésorozatot Craig R. Baxley rendezte, forgatókönyvíróként pedig Stephen Kinget kérte fel, aki az Ellen Rimbauer naplója c. novella alapján megírta a sztorit. King egy röpke jelenetben pizza futárként is feltűnik a filmben.
A történet főszereplője jelen, 2001-es síkon Joyce Reardon parapszichológiát oktató egyetemi tanár, múlt síkon Ellen Rimbauer akinek 1906-ban nászajándéka volt Rose Red, a kastély. Merő véletlenségből Joyce kedvese Steve Rimbauer, Ellen Rimbauer dédunokája, aki le akarja bontani a kastélyt, hogy eladhassa a telket. Joyce azonban még a bontás előtt kap egy esély rögeszméje bebizonyításához, miszerint a ház a világ egyik legnagyobb okkult műtárgya, s nem csak él és „lélegzik”, hanem magától nő (igaz ehhez elfogyaszt néhány embert). A nő saját pénzéből egy paranormális képességekkel bíró társaságot toboroz, és hétvégi kiruccanásként elmennek felébreszteni az évek óta táplálék híján szundikáló házat, a holt cellát. A ház egyszerre gyönyörű és kísértetiesen félelmetes (pont, mint a Szépkilátás Hotel). Ahogy Joyce meséi alapján vissza-visszaugrálunk a régi időkbe, Ellen idejébe, a kosztümös jelenetek egészen magukkal ragadóak. Láthatjuk Rose Red épülésének bonyodalmait, Ellen életét, házasságát, gyermekei születését, nyomorék kezű kislánya eltűnését, férje nőügyeit, majd meggyilkolását. Láthatjuk a szeánszot, melyet a nő visszatérő lázgörcsei miatt tartottak, és ahol Ellen megkapja a ház üzenetét: „Építs!”. Innentől a nő, bár hitére ura, ugyanolyan rabszolgája a kastélynak, mint Jack a hotelnek. Szinte bármit képes feláldozni érte, s mikor saját ötletei kifogynak, Afrikából hozott társalkodónője Sukeena, később építészek segítségével bővíti tovább a házat. A hotel hétköznapi belsejével ellentétben Rose Red, különös és gyönyörű szobákkal rendelkezik, ilyen víztükör szoba, a dőreség tornya, a perspektívák folyosója, mely rejtett ajtóival leginkább egy torokra emlékeztet (kitűnő mélység élesség játékkal). Ellen 1950-ben bekövetkezett halála után Rose Red magától nőtt…
A kastély mindig másképp bánt a férfiakkal és nőkkel. A nők legtöbbször „csak” eltűntek, a férfiak őrületbe fordultak és kegyetlen halált haltak (pont, mint Jack a Ragyogásban). A házra valójában Deanna Petrie színésznő eltűnése hívta fel a sajtó figyelmét. Az 1920-as években egy Rose Redben rendezett bálon veszett nyoma, épp olyan glamouros jelenetben, mint amilyenbe Jack lép a bálteremben. Ellen Rimbauer fia (Steve nagyapja) úgy menekült meg a háztól, hogy egészen kiskorában bentlakásos iskolába íratták. A nő halála után a ház évekig üresen áll és nőtt… Steve-t egyszer ugyan mikor részeges édesanyja elment kirabolni a házat, magával vitte, s a gyönyörű fiatal nő képében mutatkozó (ekkor már igen csak holt) Ellen-nagyi a legfelső szintre csalta és kalapácsot nyújtva felé arra buzdította: „Építs!”. Ez a jelenet nagyon emlékeztet a 237-es szobában Jack megkísértésére.
Joyce kis csapata lépésről lépésre fedezi fel a kastélyt, műszerekkel is mérhető paranormális aktivitás után kutatva, egészen addig, míg a ház fel nem ébred. Danny-hez hasonlóan itt a „szikra”, a „ragyogás” az autista kislány, Annie. Bár Joyce lassan megszállottá válik, a többiek számára az életben maradás a tét (ez valakinek sikerül, valakinek nem). Közben olyan emberekből is „táplálkozik” a gonosz ház, akikről a bennragadtak nem tudnak: Joyce egy diákja, az egyetem egy professzora és a paracsoport egy különösen unszimpatikus tagjának unszimpatikus anyja. Annie (Danny-hez hasonlóan tudja, hogy a ház rossz és ő az egyetlen, aki képes kivinni a kis társaságot. Paranormális képességei révén mindenki szeme láttára megidézi Aprilt, az eltűnt béna kezű kislányt, zenét fakaszt a télikert virágaiból, dominókat táncoltat a levegőben vagy szabadon nyit és csuk ajtókat, illetve szikla esőt zúdít bármilyen házra… Utóbbi két képességét kihasználva menekül meg a csapat, kivéve Joyce-t, aki (mint Jack) a menekülést árulásnak fogja fel és megtébolyul. Görcsösen ragaszkodik a házhoz és a kastély ezt meg is „hálálja”: ő az egyetlen, aki a sziklaesőtől darabokra hulló házban marad és „kedves” régi lelkek körbeállva magukhoz veszik őt, miközben halálfélelmében elmebetegként ordít. Szabadulna, de már késő, a szellemkör beszűkül és bezárul körülötte… Hat hónappal később, az életben maradt öt ember ellátogat a romokhoz, s egy-egy szál vörös rózsát helyez a földre, az elhunytak emlékére. Annie szerint a vörös rózsa (paradox módon Rose Red) jelentése: „Emlékezz!”. Steve elmeséli, hogy hétfőn jönnek lebontani a megmaradt részeket. A kamera távolodik, s ráközelít a kitört ablakú, de még álló dőreség tornyára, ahol a halálos lelki nyugalommal mosolygó Ellen és Sukeena fogják közre a fancsalgó képű Joyce-t… Joyce ugyanúgy örökre fogja maradt Rose Rednek, mint Jack a Szépkilátás Hotelnek.
Nancy Travis roppant meggyőzően alakítja Joyce szerepét, nála, Jack Nicolsonnal ellentétben fokozatosan figyelhető meg a szemében is csillogó fanatizmusból származó őrület. A filmben a férfi-nő kapcsolatok szintén nagyon hangsúlyosak: a múltban valószínűleg Ellen hatására lettek átkozottak a férfiak, ugyanis sosem volt képes megbocsájtani férje nőügyeit, és azt a tényt, hogy a férfitól elkapott afrikai „szégyenletes” kór miatt nyomorék kézzel született kislánya. A jelenben Joyce pedig kihasználja a férfiakat: a csoportbelieket képességeikért, Steve-t pedig valószínűleg csak Rose Red tulajdonlása miatt hálózta be. Mégis mindkét filmben a nők az erősek és a nők győznek.
A filmet a misztikus horror műfajába sorolhatnánk, néhol a glamour elemekkel tarkítva, és persze sok-sok új trükköt használt a rendező, ettől lett még Stephen Kingesebb a hatás.
Természetesen figyelembe kell vennünk a két film közti 22 év különbséget, mely idő alatt a film technika óriásit fejlődött, de nem vagyok benne biztos, hogy ha tehette is volna Kubrick élt volna eme új lehetőségekkel!? A Ragyogás egy viszonylag minimalista film, mely a lelki elemekre épít, a Rose Red mindenképp a látványra. A Rózsa vérét ugyanakkor tekinthetjük egyfajta útkereső hős filmnek is (persze nem Csillagok Háborúja szinten), de Annie szemszögéből nézzük a történetet, a hétköznapi életből szülei tiltása ellenére, átlépett egy másik világba, mentort kapott, beavatták, próbákon esett át, megharcolta a végsőt, majd veszteségekkel ugyan, de erősebben tért vissza a „valóvilágba”.
Ennek kapcsán az egyszerű „dinócsontváz”, a hármas tagolás (szereplők és Rose Red megismerése, túlélőtúra a házban, kijutás és megsemmisítés) valamint a nyolc szekvencia (Annie bemutatása, többiek bemutatása, belépés Rose Redbe, a kastély történetei, próbák, szellemek, gyilkosságok, menekülés, megoldás, a ház lerombolása, visszatérés a végső tiszteletadásra) világosan látszik. Igaz ugyanezt a képletet felírhatnánk Danny-re is a Ragyogásban (a regényben a hotel felrobban). A két film közül én még is inkább a Rose Redet kedvelem, nem csak mert a főszereplők játékát tartom hitelesebbnek, hanem mert az egész film látványvilága és a történet folyása, tagolása meggyőzőbb számomra. Noha a Rose Redben több az ijesztő, véres jelenet, mint a Ragyogásban, mindkettő a lélek és az „én” belső mélységeit tárja fel a misztikum világa és a gonosz házak segítségével.
Források:
Király Jenő: Frivol múzsa I. kötet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993
* A regényben a 217-es szobaszámot a filmben 237-esre változtatták, mivel a hotel vezetősége tartott attól, hogy a vendégek a későbbiekben nem veszik ki a 217-est, 237-es viszont eleve nem létezett a szállóban
