Stephen King műveiben bőven találhatunk misztikus elemeket, mint a – nyelvújító szóval- Langolier, feltámadt emberek és állatok, szellemek, vámpírok, gonosz házak, ragadozó kukoricák vagy féltékeny Ferrari (na, jó Christine egy 1958-as Plymouth Fury). Egy szó, mint száz ezek a misztikus, paranormális alakok és a tér-idő, külső-belső valóság gyakori keveredése és áthágása teszi olyan lenyűgözően izgalmassá és vonzóvá King műveit. A két film közös pontja tehát „gonosz ház” és King írói illetve forgatókönyvírói mivolta…
The shining – amikor a gonosz ház elnyeli a férfit…
A Shining röpke 2 perc 48 másodperces nyitóképsorával a Colorado-hegyvidéki roadmovie hangulatát idézve vonultatja fel a Kubrick-féle stáblistát, mint egy már-már unalmasba hajló (persze filmes szemmel látványos) feszültségkeltésnek szánó openingben. Igaz, mai szemmel nézve ebben a felpörgött világban szükség is van arra, hogy kb. 3 percet adjunk magunknak vagy adjanak nekünk a film tempójának felvételére. Merthogy ez egy „lassú” mozi. És pontosan a lassúság eszközével is épít arra a hihetetlen feszültségre, amit valószínűleg mi magunk is éreznénk, ha másfél évszakra, a civilizációtól teljesen elzárva bennragadnánk egy hatalmas, kísérteties szállodában (még ha önként vállalnánk is). Pontosan ez az alap feszültség határozza meg a Torrance család legkeményebb telét. Érdekeség, szintén tempóhoz kapcsolódva, hogy míg az elején hónapok, később hetek, majd napok múlását látjuk feliratozva, ezzel is növelve a feszültséget. A Szépkilátás (Overlook) Hotelben közel sem olyan szépek a kilátások, mint azt az elnevezés ígérné… Bár Jack, az exalkoholista családfő új regényének születését várná a gondnokként eltöltött hónapoktól, valójában még terméketlenebb író lesz, mint azelőtt. Mikor felesége egyszer titokban meglesi kötet vastagságú, írógéppel pötyögött művét, látja, csupán egyetlen sor ismétlődik újra meg újra: „''all work and no play makes Jack a dull boy”. Magyar fordításban: „csak a munka, semmi móka, Jack unatkozik”.Jack (ugye érezzük az iróniát) Nicholson alakítja az apát, aki olyannyira nem átlagos arcú ember, hogy sem King, sem a közönség nem tartotta hitelesnek, pontosabban észre sem vette a lassú megőrülés folyamatát. Egyszerűen aki nem ismeri a regényt értetlenül áll a figura jellemváltozása előtt, mert nem hogy a határ vonalat, de az átalakulást sem érzékeli. (Ellentétben a tévéfilm változattal, ahol az esemény sokkal drámaiabban hat és a rendező szinte szóról szóra követte a regényt: például életre keltette a sövényállatokat, és bemutatta, amikor az apa a kazánházban régi levelekkel, fényképekkel és újságokkal teli dobozra lel, így kerülvén kapcsolatba a múlt árnyaival, s kétségek, álom és valóság, múlt és jelen közt kínlódva, vergődve éri el az őrület határait... Ám ez a verzió sajnos oly hosszúra sikerült, hogy a nézők nem kedvelték.) A történetben pedig - az igazi jelentése szerint - nem is a véres képek a borzongatóak, hanem az, hogy egy hozzánk nagyon közel álló, személy, családtag, pl: férj/apa, akitől védelmet és szeretetet várnánk, számunkra megmagyarázhatatlan okból gyilkos dühvel fordul ellenünk. Ebben a mozi verzióban ugyanis erősen kétséges, hogy a család többi tagja értené miért is történik minden, legfeljebb annyit fognak fel, hogy apa bekattant. Wendy, az anya jelentéktelen jellem, de ő az egyetlen épelméjű, szinte unalmasan normális, egyszerű ember a történetben, aki megpróbálja egyben tartani a családot, később megvédeni a fiát. A rendező ebben is eltért az eredeti sztoritól, s egy slampos, szürke, kapafogú szerencsétlenségnek állította be az amúgy is groteszk arcú Shelley Duvall színésznőt, holott King regényében a csinos, szőke anya valódi hőssé érik. Jack és Wendy fia Danny, különleges képessége révén megérzi a bajt, és képzelt barátja hangján jelzi is, hogy nem tetszik neki a hotel. Félelme a szemünk előtt igazolódik be, amikor először látja új „nembarátait” a vérben úszó iker kislányokat. Ahogy nő a hó mennyisége, úgy fordul ki (vagy be?) a Torrance család élete, s bontakozik ki a fantázia világa. Mint az érem két oldala: Danny valóságos rémálomként, Jack menedékként, áldásként éli meg a szellemekkel való találkozásokat. A hangsúly a valóságon van, mivel lassan nézőként is nehéz eldönteni épp mi az igaz, hiszen a 237*-es szobában tett látogatása után, Danny nyakán lila fojtogatás nyomok vannak, valahogy mégsem hisszük el, hogy a Jack által később megcsókolt meztelen királylányból lett béka (hullafoltos banya) tette ezt vele. Sokkal inkább jut eszünkbe a családon belüli erőszak, azaz apa brutalitása, kezdődő delíriuma. Gondolatmenetünkkel Wendy is egyetért, aki sakálként kel ki magából, s Jacknek esélye sincs magyarázkodni. Wendy és Jack nem szeretik egymást tán sose szerették, talán Danny is csak egy „becsúszott” gyerek, aki elég fura, és aki miatt végül is együtt maradtak. A vonzalom halvány jele sincs közöttük, házasságuk üres és nyomasztó épp, mint a hotel vagy még inkább rossz szellemekkel teli, hiszen alkoholizmusa alatt Jack kezet emelt családjára. Már semmi jóra nem számíthatnak egymástól, csak útjában állnak a másiknak, mint mikor az alázatos Wendy megzavarja Jacket a „műve” írásában. Jack egyre boldogtalanabb és úgy érzi, nem becsülik, nem értik meg. Amikor a Danny-vel történtek után Wendy el akar menni, az apa végképp árulásnak fogja fel a dolgot, s kapóra jön neki a húsvér embereknek látszó szellemekkel való első találkozás a bárban, ahol cinkosokra lel a csapos, később a volt gondnok „személyében”.
Ők azok, akik a férfiboldogság-koncepció nevében, azt tanácsolják, Jacknek tegye helyre engedetlen családját úgy, ahogy Grady, az előző gondok tette: baltával… (Utóbb kiderül, hogy a vérben úszó ikerlányok, akiket Danny látott, az ő gyerekei voltak.) A 20-as években játszódó fényűző, pezsgő báli jelenet a régi hollywoodi glamour-filmekre emlékeztet minket. A pénznek itt nincs értéke, így Jack ingyen ihat a bárban, úgy érzi itt elfogadják, uramnak szólítják. Király Jenő hosszasan boncolgatja az őrület fogalmát, feltéve a kérdést, vajon tényleg Jack-e az őrült?
„A normális élet fejezi ki a valóság lényegét vagy a lázálom? … A törülközőt bedobó bolond nem tesz mást, lázad, mikroszinten is visszatükrözi a makroszint abszurditását. Míg a „normális” új kompromisszumokkal tákolja a korábbiakat, a „bolond” csődöt jelent. … Az őrület tragikus fogalma alapján azt is mondhatnánk, a normális nem elég őrült, a bolond túl őrült, az alkotó az optimális őrült.”[1] Kérdés, hogy amit látunk (a 237-es szoba, a bál, a vérfürdő) a gonosz ház műve vagy csak Jack fejéből kipattant agyszülemény? Nos mivel Danny is lát bizonyos dolgokat ezért feltételezhetjük, hogy a szálló téli szünetre ébredő, elátkozott lakói „valódiak”.
A film elején Hallorann a néger szakács által definiált „ragyogás” Danny különleges képessége. Ez az erő és paranormális érzékenység az, ami felébreszti és táplálja a szunnyadó hotelt. Jack, művészi mivolta révén csak ún. félérzékeny, nem értheti a dolgok teljes lényegét, viszont kiválóan irányítható és agresszióra hajlamos, így éri el a ház, a teljes uralmat felette, s örök gondnokként beállítva, végtelen szolgálatra programozza. Wendy ebből a csodavilágból semmit nem érzékel vagy lát (kivéve az utolsó néhány percben), csak férje kiborulásait. Danny telepatikusan Hallorann segítségét kéri, a férfi útnak indul. Megkezdődik a harc, Wendy kapcsol, egy baseball ütővel csúnyán leüti Jacket, aki még a lépcsősoron is legurul. Ezután bevonszolja a kamrába. Mikor a férfi felébred még dühösebb lesz, és a szellemeknek tett bosszúígéretre (nem látjuk hogyan) kiszabadul és fejszével támad bepánikolt családjára. Hallorann megérkezik, Jack fejszével nekiesik. Wendy és Danny a fürdőszoba ablakon át kiszabadulnak az épp lakást és ajtót hasogató Jack elől
és berohannak a – King regényében nem szereplő - hóborította labirintusba. Jack utánuk ered, de Danny szándékosan megtévesztő nyomainak hatására végül eltéved, és ülő western hős pozícióba fagyva meghal a labirintusban (Wendy és Danny természetesen kijutnak és Hallorann terepjáróján elmenekülnek. Érdekes módon a kisfiút nem az anyja menti meg, hanem a filmek és a mozi által szerzett tudása, pl. a nyomok összezavarása a hóban.) Záró kép: az „üres” patinás szálloda halljában jazz zene szól, a falon régi fényképek, egyik báli fotóra ráközelítve látjuk „1921. július 4.” És közepén Jack mosolyog elegáns ruhában, egy hölgykoszorú társaságában. Ebből a képből tudható, hogy a bál és Jack (a hotel, a gonosz ház szolgája), mindig is van, volt és lesz… „Életünket és vérünket a hazáért!” – ez esetben a házért.
A filmet mondanivalójában a misztikus thriller, képi világában a horror műfajába sorolhatnánk, néhol a glamour, a gengszter és a western mozik világát idézve.
Rose Red – amikor a gonosz ház elnyeli a nőt…
A 2002-es 3x80 perces tévésorozatot Craig R. Baxley rendezte, forgatókönyvíróként pedig Stephen Kinget kérte fel, aki az Ellen Rimbauer naplója c. novella alapján megírta a sztorit. King egy röpke jelenetben pizza futárként is feltűnik a filmben.
A történet főszereplője jelen, 2001-es síkon Joyce Reardon parapszichológiát oktató egyetemi tanár, múlt síkon Ellen Rimbauer akinek 1906-ban nászajándéka volt Rose Red, a kastély. Merő véletlenségből Joyce kedvese Steve Rimbauer, Ellen Rimbauer dédunokája, aki le akarja bontani a kastélyt, hogy eladhassa a telket. Joyce azonban még a bontás előtt kap egy esély rögeszméje bebizonyításához, miszerint a ház a világ egyik legnagyobb okkult műtárgya, s nem csak él és „lélegzik”, hanem magától nő (igaz ehhez elfogyaszt néhány embert). A nő saját pénzéből egy paranormális képességekkel bíró társaságot toboroz, és hétvégi kiruccanásként elmennek felébreszteni az évek óta táplálék híján szundikáló házat, a holt cellát. A ház egyszerre gyönyörű és kísértetiesen félelmetes (pont, mint a Szépkilátás Hotel). Ahogy Joyce meséi alapján vissza-visszaugrálunk a régi időkbe, Ellen idejébe, a kosztümös jelenetek egészen magukkal ragadóak. Láthatjuk Rose Red épülésének bonyodalmait, Ellen életét, házasságát, gyermekei születését, nyomorék kezű kislánya eltűnését, férje nőügyeit, majd meggyilkolását. Láthatjuk a szeánszot, melyet a nő visszatérő lázgörcsei miatt tartottak, és ahol Ellen megkapja a ház üzenetét: „Építs!”. Innentől a nő, bár hitére ura, ugyanolyan rabszolgája a kastélynak, mint Jack a hotelnek. Szinte bármit képes feláldozni érte, s mikor saját ötletei kifogynak, Afrikából hozott társalkodónője Sukeena, később építészek segítségével bővíti tovább a házat. A hotel hétköznapi belsejével ellentétben Rose Red, különös és gyönyörű szobákkal rendelkezik, ilyen víztükör szoba, a dőreség tornya, a perspektívák folyosója, mely rejtett ajtóival leginkább egy torokra emlékeztet (kitűnő mélység élesség játékkal). Ellen 1950-ben bekövetkezett halála után Rose Red magától nőtt…
A kastély mindig másképp bánt a férfiakkal és nőkkel. A nők legtöbbször „csak” eltűntek, a férfiak őrületbe fordultak és kegyetlen halált haltak (pont, mint Jack a Ragyogásban). A házra valójában Deanna Petrie színésznő eltűnése hívta fel a sajtó figyelmét. Az 1920-as években egy Rose Redben rendezett bálon veszett nyoma, épp olyan glamouros jelenetben, mint amilyenbe Jack lép a bálteremben. Ellen Rimbauer fia (Steve nagyapja) úgy menekült meg a háztól, hogy egészen kiskorában bentlakásos iskolába íratták. A nő halála után a ház évekig üresen áll és nőtt… Steve-t egyszer ugyan mikor részeges édesanyja elment kirabolni a házat, magával vitte, s a gyönyörű fiatal nő képében mutatkozó (ekkor már igen csak holt) Ellen-nagyi a legfelső szintre csalta és kalapácsot nyújtva felé arra buzdította: „Építs!”. Ez a jelenet nagyon emlékeztet a 237-es szobában Jack megkísértésére. Joyce kis csapata lépésről lépésre fedezi fel a kastélyt, műszerekkel is mérhető paranormális aktivitás után kutatva, egészen addig, míg a ház fel nem ébred. Danny-hez hasonlóan itt a „szikra”, a „ragyogás” az autista kislány, Annie. Bár Joyce lassan megszállottá válik, a többiek számára az életben maradás a tét (ez valakinek sikerül, valakinek nem). Közben olyan emberekből is „táplálkozik” a gonosz ház, akikről a bennragadtak nem tudnak: Joyce egy diákja, az egyetem egy professzora és a paracsoport egy különösen unszimpatikus tagjának unszimpatikus anyja. Annie (Danny-hez hasonlóan tudja, hogy a ház rossz és ő az egyetlen, aki képes kivinni a kis társaságot. Paranormális képességei révén mindenki szeme láttára megidézi Aprilt, az eltűnt béna kezű kislányt, zenét fakaszt a télikert virágaiból, dominókat táncoltat a levegőben vagy szabadon nyit és csuk ajtókat, illetve szikla esőt zúdít bármilyen házra… Utóbbi két képességét kihasználva menekül meg a csapat, kivéve Joyce-t, aki (mint Jack) a menekülést árulásnak fogja fel és megtébolyul. Görcsösen ragaszkodik a házhoz és a kastély ezt meg is „hálálja”: ő az egyetlen, aki a sziklaesőtől darabokra hulló házban marad és „kedves” régi lelkek körbeállva magukhoz veszik őt, miközben halálfélelmében elmebetegként ordít. Szabadulna, de már késő, a szellemkör beszűkül és bezárul körülötte… Hat hónappal később, az életben maradt öt ember ellátogat a romokhoz, s egy-egy szál vörös rózsát helyez a földre, az elhunytak emlékére. Annie szerint a vörös rózsa (paradox módon Rose Red) jelentése: „Emlékezz!”. Steve elmeséli, hogy hétfőn jönnek lebontani a megmaradt részeket. A kamera távolodik, s ráközelít a kitört ablakú, de még álló dőreség tornyára, ahol a halálos lelki nyugalommal mosolygó Ellen és Sukeena fogják közre a fancsalgó képű Joyce-t… Joyce ugyanúgy örökre fogja maradt Rose Rednek, mint Jack a Szépkilátás Hotelnek.
Nancy Travis roppant meggyőzően alakítja Joyce szerepét, nála, Jack Nicolsonnal ellentétben fokozatosan figyelhető meg a szemében is csillogó fanatizmusból származó őrület. A filmben a férfi-nő kapcsolatok szintén nagyon hangsúlyosak: a múltban valószínűleg Ellen hatására lettek átkozottak a férfiak, ugyanis sosem volt képes megbocsájtani férje nőügyeit, és azt a tényt, hogy a férfitól elkapott afrikai „szégyenletes” kór miatt nyomorék kézzel született kislánya. A jelenben Joyce pedig kihasználja a férfiakat: a csoportbelieket képességeikért, Steve-t pedig valószínűleg csak Rose Red tulajdonlása miatt hálózta be. Mégis mindkét filmben a nők az erősek és a nők győznek.
A filmet a misztikus horror műfajába sorolhatnánk, néhol a glamour elemekkel tarkítva, és persze sok-sok új trükköt használt a rendező, ettől lett még Stephen Kingesebb a hatás.
Természetesen figyelembe kell vennünk a két film közti 22 év különbséget, mely idő alatt a film technika óriásit fejlődött, de nem vagyok benne biztos, hogy ha tehette is volna Kubrick élt volna eme új lehetőségekkel!? A Ragyogás egy viszonylag minimalista film, mely a lelki elemekre épít, a Rose Red mindenképp a látványra. A Rózsa vérét ugyanakkor tekinthetjük egyfajta útkereső hős filmnek is (persze nem Csillagok Háborúja szinten), de Annie szemszögéből nézzük a történetet, a hétköznapi életből szülei tiltása ellenére, átlépett egy másik világba, mentort kapott, beavatták, próbákon esett át, megharcolta a végsőt, majd veszteségekkel ugyan, de erősebben tért vissza a „valóvilágba”.
Ennek kapcsán az egyszerű „dinócsontváz”, a hármas tagolás (szereplők és Rose Red megismerése, túlélőtúra a házban, kijutás és megsemmisítés) valamint a nyolc szekvencia (Annie bemutatása, többiek bemutatása, belépés Rose Redbe, a kastély történetei, próbák, szellemek, gyilkosságok, menekülés, megoldás, a ház lerombolása, visszatérés a végső tiszteletadásra) világosan látszik. Igaz ugyanezt a képletet felírhatnánk Danny-re is a Ragyogásban (a regényben a hotel felrobban). A két film közül én még is inkább a Rose Redet kedvelem, nem csak mert a főszereplők játékát tartom hitelesebbnek, hanem mert az egész film látványvilága és a történet folyása, tagolása meggyőzőbb számomra. Noha a Rose Redben több az ijesztő, véres jelenet, mint a Ragyogásban, mindkettő a lélek és az „én” belső mélységeit tárja fel a misztikum világa és a gonosz házak segítségével.
Források:
Király Jenő: Frivol múzsa I. kötet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993
http://hungarian.imdb.com/title/tt0259153/ 2010-06-14
http://rozsa_vere.mindenkilapja.hu/ 2010-06-14
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése