David Fincher: Benjamin Button különös élete
A film alapötletét adó novella, mely Francis Scott Fitzgerald tollából született meg, már önmagában is megfelel a posztmodern irányzat legfőbb kívánalmainak. A 2008-as amerikai filmdrámát, a coloradoi rendező David Fincher hetedik nagyjátékfilmjeként jegyzi.
A Benjamin Button 2009-ben elnyerte a Legjobb látványtervezés és a Legjobb vizuális effektusok kategóriában az Oscart-díjat. Fincher mindig is nagyhangsúlyt fektetett a látványosság, a vizualitás fontosságára, nála sokszorosan igaz a mondás: egy kép többet mond ezer szónál. A Benjamin Button különösen nagy volumenű látványvilágot tár a néző szeme elé, színei olykor sötétek, néhol bársonyos tónusúak, s bár nincsenek benne repülő őssárkányok vagy földönkívüli űrlények, mégis már a bevezető képsoroknál érződik, hogy ez a történet egy más dimenziót kíván, mely materiális mivoltában teljesen hétköznapi, mondanivalójában mégis más. A történet alapmotívuma és egyben egyik főszereplője: az idő. Az idő, mint a halál, az elmúlás mértékegysége. A történet iróniája ez esetben, hogy az elmúlás veszélye nincs arányosságban az öregedéssel, legalábbis nem a főhős életében. A keserédes humor és a halál szele mindvégig jelen van. Maga a halál nem látszik, csak az elmúlás, a veszteség fájdalma lengi be a filmet. A keretes szerkezetű, tökéletes ívet leíró mű Daisy halálos ágyánál kezdődik, amitől egy kicsit olyan hatást kelt a film, mint a Love story. A flashbackkel folytatódó, Caroline által olvasott történet Benjamin naplójából bontakozik ki.
A Benjamin Button 2009-ben elnyerte a Legjobb látványtervezés és a Legjobb vizuális effektusok kategóriában az Oscart-díjat. Fincher mindig is nagyhangsúlyt fektetett a látványosság, a vizualitás fontosságára, nála sokszorosan igaz a mondás: egy kép többet mond ezer szónál. A Benjamin Button különösen nagy volumenű látványvilágot tár a néző szeme elé, színei olykor sötétek, néhol bársonyos tónusúak, s bár nincsenek benne repülő őssárkányok vagy földönkívüli űrlények, mégis már a bevezető képsoroknál érződik, hogy ez a történet egy más dimenziót kíván, mely materiális mivoltában teljesen hétköznapi, mondanivalójában mégis más. A történet alapmotívuma és egyben egyik főszereplője: az idő. Az idő, mint a halál, az elmúlás mértékegysége. A történet iróniája ez esetben, hogy az elmúlás veszélye nincs arányosságban az öregedéssel, legalábbis nem a főhős életében. A keserédes humor és a halál szele mindvégig jelen van. Maga a halál nem látszik, csak az elmúlás, a veszteség fájdalma lengi be a filmet. A keretes szerkezetű, tökéletes ívet leíró mű Daisy halálos ágyánál kezdődik, amitől egy kicsit olyan hatást kelt a film, mint a Love story. A flashbackkel folytatódó, Caroline által olvasott történet Benjamin naplójából bontakozik ki.
Benjamin progériához (más néven Hutchinson-Gilford szindróma) hasonló kórral születik csecsemő méretben, de egy 80 éves öregember külsejével a I. világháború lezárásának örömmámoros éjszakáján. Az ünnepi puska dördülések és tűzijáték zajának közepette egy gondterhelt arcú férfi oson a házak közt, s egy fura csomagot tesz a színes bőrű Queenie által vezetett öregek otthona lépcsőjére. A jómódú gomb gyáros, felesége elvesztése és újszülött gyermeke torz külseje miatti fájdalmában képtelen felvállalni az apa szerepét. A lépcsőre helyezett, gyanúsan nem mutatott kis csomagot, megfelelően drámai zene és kellő feszültségfokozás után egy hirtelen mozdulattal fedi fel a fiatal Queenie, s a drámaiságon túl, itt fest először kissé horrorisztikus képet a film főhőséről. A fehérbőrű, fura kis lényt külseje, s az orvos által becsült beteges és rövid élete ellenére szeretettel fogadják az otthon lakói, Queenie és Tizzy pedig Isten csodájaként, saját gyermekükként nevelik fel. Az idős otthon mélységes nyugalma éles kontrasztot mutatna egy kisgyermek lendületes világával, ám Benjamin furcsasága miatt tökéletesen illeszkedik a képbe, hiszen egy közülük, mégis más. Mosolyfakasztó az a momentum, mikor az egyébként kezdetben kerekes székkel közlekedő Benjamin az istentiszteleten, a hívők szeme láttára először lábra áll, vagyis lám „az Úr csodát tett”, holott csak a fiatalodásról van szó. Szép és egyben nagyon ellentmondásos érzéseket vált ki az a jelenet, mikor az öreg testű, gyermek lelkű Benjamin először találkozik, s beleszeret az akkor 7 éves Daisy-be. Az asztal fehér abrosza alatt éjszaka, megbúvó két gyermek bensőséges beszélgetése és ismerkedése, Benjamin külseje miatt kellemetlen érzéseket ébreszt, hiszen ha eltekintünk a kontextustól pedofil képet fest, akárcsak a Születésben Nicole Kidman kádjelenete a kisfiúval… Ez pedig Fincher részéről tipikus provokáció a néző irányába: vajon le tudja-e gyűrni az ösztönös reakcióját, hogy tisztán a film valóságát lássa? Elvégre mint mondják a lélek kortalan.
Valóban figyelemreméltó, hogy Fincher kedvenc főszereplője Brad Pitt, a virtuális torzítás ellenére és egyben annak köszönhetően minden alakváltozatában jól felismerhető. Hála a XXI. századi magas szintű technológiának nehéz lenne eldönteni, melyik is a valódi jelenben Pitt igazi külseje, hiszen a filmben 50-től 20 éves koráig ugyanúgy hozza a rá jellemző sármosságot. Mégsem gondolkodik el a néző azon, hogy épp Brad Pittet nézi, holott kétségkívül húzónév a stáblistában. A játéka mesteri, Cate Blanchetről nem is beszélve. Benjamin fiatalodásával egy időben a Cate Blanchett alakította Daisy a mi világuk által megszokott módon öregszik. Igazi egymásra találásuk ennek megfelelően életük közepén történik, s egy egész élet tekintetében viszonylag rövid ideig lehetnek csak együtt boldogok. Amíg léte első felében Benjamin várta, hogy Daisy felnőjön, addig a nő, a második felében idősödve gondoskodott a gyermek testűvé váló férfiról, míg könnyfakasztóan katartikus jelenetben Benjamin csecsemőként egyszerűen örökre elalszik. A főhős tragédiája abban áll, hogy a felnőtté, férfivá válás stádiumait öreg testben éli meg, s a saját életében mindig is egy fajta kívülálló marad, aki sokszor passzívan sodródik az eseményekkel, s egyedül Daisy szerelme az, amiért küzd, a lányé pedig, hogy újszülötté zsugorodva veszítse el kedvesét. A „korkülönbség” miatt sokszor évekre eltávolodnak egymástól, véletlenszerű találkozásaik azonban hagynak némi kétséget, bár ez betudható a mi világunkban is ismert sors játékának. A fő problémára azonban nincs megoldás, nincs feloldozás. Az idő múlik, s előre vagy vissza, de ugyanúgy a nemlét felé halad. Az emberek, akik a szívnek kedvesek egyre másra mennek el.
Valóban figyelemreméltó, hogy Fincher kedvenc főszereplője Brad Pitt, a virtuális torzítás ellenére és egyben annak köszönhetően minden alakváltozatában jól felismerhető. Hála a XXI. századi magas szintű technológiának nehéz lenne eldönteni, melyik is a valódi jelenben Pitt igazi külseje, hiszen a filmben 50-től 20 éves koráig ugyanúgy hozza a rá jellemző sármosságot. Mégsem gondolkodik el a néző azon, hogy épp Brad Pittet nézi, holott kétségkívül húzónév a stáblistában. A játéka mesteri, Cate Blanchetről nem is beszélve. Benjamin fiatalodásával egy időben a Cate Blanchett alakította Daisy a mi világuk által megszokott módon öregszik. Igazi egymásra találásuk ennek megfelelően életük közepén történik, s egy egész élet tekintetében viszonylag rövid ideig lehetnek csak együtt boldogok. Amíg léte első felében Benjamin várta, hogy Daisy felnőjön, addig a nő, a második felében idősödve gondoskodott a gyermek testűvé váló férfiról, míg könnyfakasztóan katartikus jelenetben Benjamin csecsemőként egyszerűen örökre elalszik. A főhős tragédiája abban áll, hogy a felnőtté, férfivá válás stádiumait öreg testben éli meg, s a saját életében mindig is egy fajta kívülálló marad, aki sokszor passzívan sodródik az eseményekkel, s egyedül Daisy szerelme az, amiért küzd, a lányé pedig, hogy újszülötté zsugorodva veszítse el kedvesét. A „korkülönbség” miatt sokszor évekre eltávolodnak egymástól, véletlenszerű találkozásaik azonban hagynak némi kétséget, bár ez betudható a mi világunkban is ismert sors játékának. A fő problémára azonban nincs megoldás, nincs feloldozás. Az idő múlik, s előre vagy vissza, de ugyanúgy a nemlét felé halad. Az emberek, akik a szívnek kedvesek egyre másra mennek el.
Az idő szintén gyönyörű szimbóluma a New Orleans-i pályaudvar órája, melyet az első világháború végére készített a Dél vidék legkitűnőbb, születésétől vak órásmestere. A visszafelé forgó órát azon katonák tiszteletére állították, akik elestek a háborúban, így talán feltámadnak és hazatérnek a szeretteikhez. Eme narráció alatt megható képsorokon látjuk, amint az elesett fiúk a sárból felkelve, visszafelé menetelve az időben hazatérnek. A kezdeti kételkedést, hogy „ugyan már visszafelé fiatalodni?!” szintén elfeledteti a látványvilág, és szinte már jól esik hinni a sztoriban, átengedni magunkat, a valóságosnak tűnő mesének. A néhol sötét képi világ furcsa kontrasztjaival a végtelen időtlenségbe fagyaszt egy-egy pillanatot, mint Daisy tánca éjjel a parkban, magával ragadó, művészi és örök.
Az egész mű tökéletesen megszerkesztett, (bár kritikusok által művészieskedőnek ítélt) mégis spontánnak ható események áramlata, egy életrajzinak tűnő melodráma, mely vizualitásával annyira magával ragadó, hogy háromórás időtartama teljesen másodlagossá válik.
Az egész mű tökéletesen megszerkesztett, (bár kritikusok által művészieskedőnek ítélt) mégis spontánnak ható események áramlata, egy életrajzinak tűnő melodráma, mely vizualitásával annyira magával ragadó, hogy háromórás időtartama teljesen másodlagossá válik.
És egy kis kulissza... :)
